Karácsonyi emlékek, emlékezetes karácsonyok

Ahány ember, annyi kedves karácsonyi emlék, ahány család, annyi személyes ünnepi szokás. Mi ezúttal a megye vezetőit kértük arra, hogy elevenítsék fel gyermekkori karácsonyaikat, és meséljenek mostani ünnepükről is.

„A betlehemezést vártam a legjobban”

Ők azok, akik ünnepléssel készülnek az ünnepekre. Gergely Zsolték családjában ugyanis a névnapok, születésnapok nagy része novemberre és decemberre
esik. A fénypont azonban természetesen a karácsony, amelynek náluk is kialakult rendje van. A megyei közgyűlés alelnöke a forrói gyermekkori karácsonyokról is mesélt.

„Mióta az eszemet tudom, nagyon-nagyon várom a karácsonyt. Gyermekként főként a betlehemezés miatt szerettem, mert én játszhattam az öreget, aki – a fiatalabbak kedvéért mondom – a betlehemes játék központi figurája, nagyothall, és mindig nagyot mond, ő az, aki megnevetteti az embereket. A Szentesték elmaradhatatlan eseménye volt az éjféli mise, ezt a szokást ma is tartja a családunk. Ami az idei karácsonyt illeti, most is a fenyőfa beszerzésével kezdődik. Négy-öt barátommal – immár több éves hagyományként – a bogácsi csemetekertben magunk vágjuk ki a fát az ünnep előtt. A 24-i délutánt édesanyámnál töltjük Forrón, ott vacsorázik együtt a nagy család, a húgomék a három gyerekükkel és mi a két trónörökössel. Karácsony első napján anyósomékat látogatjuk meg, délután pedig a sógornőmékhez megyünk, ahol Ádám fiuknak a névnapját, neki pedig a születésnapját üljük. Ezekkel az együttlétekkel, az ünnepekkel az ünnepben teljesek nálunk ezek a napok.”

„Megélhetjük a szeretet melegét, erejét..”

Koncz Ferenc, a megyei közgyűlés alelnöke a népszokások egész sorát mesélte el a karácsonyról való beszélgetésünkkor. No, nem megtanult, könyvből elsajátított hagyományokról szólt, hanem gyermekkorában átélt, szülőfalujától ajándékba kapott, máig ható, életébe értékként beépült élményeiről mesélt. Tornaszentjakab, e mintegy 250 lelkes kis határ menti település, már kiskorában átélhetővé tette a számára amaz első, betlehemi karácsonyt…

Szenteste a gyerekek – külön a lányok, külön a fiúk – csapatostól jártak kántálni. Az éjféli misén pedig a fekvő betegek kivételével az egész falu népe együtt ünnepelt. Odahaza, a karácsonyfa díszítése a nagyobbak feladata volt, így kisfi úként a karácsonyfa „csak úgy hirtelen lett, ott termett teljes pompájával, gyertyafényekkel a szobában…” Másnap pedig az ifjak házról házra járva, az előző nemzedéktől átöröklött népi betlehemi játékot adták elő. A mindenki által ismert és elfogadott „koreográfiába” belefért a jókedv, és a mások megviccelése is… Felnőttként, családot alapítva természetesen saját otthonában, Szerencsen, a feleségével és három gyermekével együtt tölti a Szentestét az alelnök. Az éjféli misét követően tartják a családi ünnepséget, melynek fénypontja a gyermekeiktől ajándékba kapott házi kamaramuzsikálás… Koncz Ferenc szülei már nem élnek. A feleség, Tünde asszony is tornaszentjakabi, s másnap az ő szüleinél költik el az ünnepi ebédet. Odautazik – szintén Szerencsről – Tünde asszony testvére is a családjával együtt. Az este viszont már Krasznokvajdán, Koncz Ferenc húgánál találja őket… „Örülök, hogy karácsonykor, Jézus Krisztus születésnapján, szűkebb és tágabb körben is, újra meg újra megélhetjük az együttlét és összetartozás, a szeretet melegét, erejét. S hogy a gyerekeim is megtapasztalják: nem csak kapni jó az ajándékot, hanem adni is… – mondta az alelnök.

„Nekem a Kisjézus születésnapja”

Csillogó karácsonyfa körül játszó gyerekek, a szépen terített asztalon illatozó halászlé és mákos bobajka, a szentestei vacsora mellett békésen beszélgető felnőttek. Ez a kép tárult volna elénk, ha néhány évtizeddel ezelőtt bepillanthatunk Ódorék ablakán. Aki pedig gyermekkori karácsonyait felidézte, nem más, mint Dr. Ódor Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke.

„Számomra a karácsony nem fenyőfaünnep, még csak nem is a szeretet ünnepe. Nekem ez a Kisjézuska születésnapja. Már egészen aprócska gyerekként is így élt bennem, tudtam a betlehemi kisded történetét, és belém ivódott az ünnep minden mozzanata. A szenteste nálunk nem is annyira az ajándékozást, mint inkább az együttlétet, nekünk gyerekeknek a féktelen játékot jelentette. Amikor pedig már elég nagyok voltunk: az éjféli mise misztériumát. A szüleink őrizték a nagyszülőktől átvett hagyományokat, szokásokat és ezektől lett varázslatos, különleges, megismételhetetlen ez az ünnep. Bár az elmúlt évtizedek alatt nagyot változott a világ, a karácsonyi tradíciók őrzése nálunk megmaradt. Felnőttként a családommal igyekeztünk, igyekszünk megtartani, továbbvinni a hagyományt. Igaz, az éjféli mise – legalábbis a mi falunkban – estivé alakult, de ugyanúgy együtt a család az ünnepi asztalnál, a fenyőfa alatt pedig várnak az ajándékok. A többi nap a pihenésé, a baráti beszélgetéseké. Jólesik ilyenkor az elcsendesedés, a nyugalom, az, hogy néhány napig nem kell sietni.”

„Vittük a megváltó születésének hírét”

A csikorgó téli éjszakában kántálók járják a falu utcáit, hogy hírt vigyenek a kisded születéséről, a megváltó érkezéséről. Egy gyermek számára életre szóló élmény, ha ő is ott lehet az örömhír vivői között. Dr. Kovács János megyei főjegyző máig dédelgetett emlékként őrzi a gyerekkori kántálások hangulatát.

„Gyermekkoromban az ajándékozás nem játszott központi szerepet a karácsonyainkon. Annál fontosabb volt az ünnep lelki megélése. Szenteste kántálni jártunk, így köszöntöttük a rokoni baráti családokat. Ezeknek a kántálásoknak – amellett, hogy a kisjézus születésének örömhírét vittük – az egymás iránti tisztelet, megbecsülés kifejezése volt a lényege. Akiket meglátogattunk, azok beinvitáltak, megkínáltak süteménnyel – a felnőtteket itókával – és máris kezdetét vette egy bensőséges beszélgetés. Az estét természetesen az éjféli mise zárta, ahol én, nagyobbacska fiúként, már ministráltam. Gyönyörű, és visszahozhatatlan emlékek ezek, és nem csak a gyermekkor elmúlása miatt. Mára kiveszett az ünnepből a bensőségesség. Pedig a tradíciók őrzése jelentené a társadalom lelkét. Felnőttként
próbálom megteremteni gyermekkori karácsonyaim hangulatát. Ilyenkor hagyományosan összegyűlik a nagycsalád, meglátogatjuk a párom szüleit. Igyekszünk a gyerekeinknek olyan emlékezetessé tenni ezeket a napokat, amilyenek nekünk voltak.

„1956: a legveszélyesebb szentestém”

Nyíregyházán született Dr. Sója Szabolcs, a megyei közgyűlés alelnöke. Hodászon nőtt fel, ahol édesapja négy évtizedig görögkatolikus lelkészként szolgált, édesanyja német nyelvet és testnevelést tanított. Beszélgetésünkkor gyermek- és ifjúkori karácsonyainak egy-egy emlékképét elevenítette fel.

„Édesapám az ünnepek kivételével minden délután 4-6 órát töltött a helybéli cigánytelepen, ahol több száz, többgyermekes szegény kisebbségi család zsúfolódott össze. Hitte és vallotta, hogy minden ember Isten teremtménye, akiknek egyenlő lehetőségeket kell biztosítani. Az egyházak feladata az istenhit terjesztése és az, hogy elvezessék a földön élőket a túlvilági boldogsághoz. A társadalmi rendszernek pedig meg kell teremteni a földi jólétet. Ha ez nem valósul meg, akkor az egyházaknak példát kell mutatni: nevelni, oktatni kell, segíteni a rászorulókat, ápolni a betegeket. Emlékezetem szerint nyolcéves lehettem, amikor szitából tengely körül forgó csillagot csináltunk, amelyben gyertya égett. Ezzel jártunk házról-házra, bekopogtunk és rövid játékot adtunk elő. A jószívű gazdák pedig ajándékkal, pénzzel jutalmazták az éjféli mise kezdetéig végzett munkánkat. Az összegyűjtött ajándékot és a pénzt letettük a templomba a jászol elé. Majd édesapánk közölte velünk: ezt egy cigánykápolna kialakítására fogjuk fordítani. Az élet őt igazolta, nemsokára egy kis domb tetején ott állt a kápolna, amelynek falán több volt az ábécés tábla, mint a szentkép” „Pannonhalmi bencés diákok lettünk – a testvéreim Csaba, Kenéz, és én magam is. A távolság az otthontól 450 kilométer volt vonaton. 1956 karácsonyára utaztunk haza egy osztálytársammal, de csak Miskolcig volt éjszaka személyvonat. Ekkor felkéredzkedtünk egy tehervonatra. Tokajnál a híd előtt az orosz katonák megállították a szerelvényt szabotázstól félve. Minden vagonba egy sorozatot engedtek, csak a mozdony és a mi szeneskocsink nem kapott. Szenteste késő éjszaka értünk haza a családunkhoz. Ez volt a legszebb és legveszélyesebb karácsonyom” – idézte fel újjászületésének történetét dr. Sója Szabolcs.