HÍREKPORTRÉTÁRSALGÓAKTUÁLISFÓKUSZBANEGYHÁZVENDÉGSÉGBENSZUBJEKTÍVSZÍNESFesztiválÉLETMÓDAdatvédelemX
A BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT ONLINE KIADVÁNYA
ajánló

Tabudöngető : „Cigány-e vagy?”

2014. február 14. (péntek) 16:45
 
Forgács István, a roma értelmiségi fiatalember közelmúltban megjelenő Cigánynak lenni című alkotása nemcsak a könyvesboltok eladási statisztikáit, de tabudöngetést tekintve is az élre tört.

A Miskolchoz erős szállal kötődő tanárember miközben a magyar-cigány viszonyról értekezik, elbeszélget az észak-magyarországi putrik lakóival, New York fekete hercegével, és a borsodi vajdával.

A hiánypótló, igazán magas minőséget képviselő mű szerzője meglehetősen objektíven, de kétségkívül atipikusan, önmarcangolástól sem mentesen értékeli és ítéli meg a hazai cigányság három legnagyobb csoportjának társadalmi felelősségvállalását. Persze anélkül, hogy az előítéleteket tovább erősítenénk, mindjárt az elején érdemes leszögeznünk, amikor Magyaroszágon a cigányságot, mint etnikumot górcső alá vesszük, első blikkre nem épp a Forgács Istvánhoz hasonló többdiplomás, nyelveket beszélő, külföldön is otthonosan mozgó, intellektuell állampolgár jut eszünkbe. Nekünk, Észak-Magyarországon élőknek különösen nem. Ennek egyetlen oka van, mégpedig az, hogy ebből a típusból egyelőre nincs túl sok.

Ha lenne, akkor ennek a könyvnek a megírására okafogyottá vált volna. Ám, talán nem vagyunk megmosolyogtatóan idealisták ahhoz, hogy reménykedjünk benne, néhány évtized leforgása alatt talán manifesztálódik a cigányság ezen típusa is.
[0_960] DSCI0548.JPG
Tévedünk, ha úgy véljük, hogy ehhez elsősorban pénz kell!  Így gondolja a harmincas évei végén járó tanár, a „Cigánynak lenni- leszámolás a tabukkal” című közelmúltban megjelent könyv szerzője is, aki kendőzetlenül beszél a magyar-cigány viszony konfliktusainak okairól, és olyan alternatívákat vet fel, amely e kapcsolatot képes harmonikusabbá tenni. Megítélése szerint ehhez egyszerűen teljesíthető feladatoknak kell megfelelni. Leszögezi, hogy elsőként nincs is más dolga a cigányembernek, mint, hogy felnőtt mód próbáljon meg felelősséget vállalni saját helyzetéért, s ne mutogasson nótóriusan másra bűnbakot keresve, még ha kétségkívül nehéz és nyomorúságos is a helyzete. A fejezetekből vissza-visszaköszön Forgács István ajánlása, miszerint „mi cigányok is próbáljunk magunkba nézni, önfegyelmet gyakorolni.” A szerző azt hangsúlyozza, hogy ehhez nincsen szükség anyagi javakra.  Ehhez arra van szükség, hogy ha a cigány tizenéves hangosan beszél, és szotyolát köpköd a villamoson, akkor elmagyarázzuk neki, hogy ez helytelen. Forgács tulajdonképpen arról értekezik, hogy népcsoporttól függetlenül a szülő feladata, hogy gyermekének átadja azt a kollektív tudást, amelynek a viselkedéskultúra is szerves része, s amely az ember és ember közötti kapcsolat egyfajta indikátora.

Így van ez a világon mindenhol, a természeti népektől kezdve a posztmodern társadalmakig. Az Európa Tanács korábbi munkatársa, romaügyi szakértő személyes tapasztalati és kutatásai alapján úgy véli, hogy a mai cigány társadalom egy részénél az okozza a gondot, hogy a társadalmi normák alapjait sem sajátították el.

A Cigány-e vagy? című fejezetben ezzel szoros összefüggésben hívja fel a figyelmet arra, hogy Magyarországon nincsen cigányság. Miképp rámutat „cigányok vannak, cigányság viszont nincsen.” Meggyőződésem, hogy itt van az a bizonyos kutya elásva. Forgács István a népcsoporton belüli heterogenitást, s ezzel összefüggésben a lokalitást, mint a megkülönböztetés egyik alapját hangsúlyozza akkor is, amikor azt írja, „cigányság helyett, helyi cigányságok léteznek. Vannak istenfélő, a vallást az életük és a közösségük alapjává tevő cigányok például Szabolcsban, és léteznek olyan közösségek is- akár egy megyével odébb-, amelyekben előfordulhat, hogy a templom és a persely sem szent már”. Ekképp érzékelteti a szerző az istenfélő és a templomok tetejét lebontó színesfémtolvajok közötti -elsődlegesen mentális -különbséget. Ugyanebben a fejezetben szerepel egy gondolat, amely szintén meghatározó a konfliktusokkal terhelt magyar-cigány viszonyban.

Forgács szerint „a cigányokkal kapcsolatos kérdéskör azért fajul rendre parttalan vitává, mert Magyarországon az elméleti integrátorok szerint nem lehet, sőt nem is szabad tudni ki cigány és ki nem az.” A roma tanárember saját maga is agyrémnek, a probléma legfőbb forrásának nevezi az etnikai adatgyűjtés tilalmát. Értekezése szerint ugyanis nehéz segíteni egy láthatatlan népcsoporton. Ezzel párhuzamosan rámutat  arra, hogy miért rossz a kisebbségi törvény, s arról a tabukról is beszél, amelynek okán bizonyos településeken 15-20 év lemaradás is tapasztalható a cigány és magyar lakosság életvitelében, gondolkodásmódjában.

Forgács István könyve bepillantást enged egy-egy cigány közösség szokásaiba, hétköznapjaiba és ünnepeibe. A fiatalember felkeresi a cigányok legismertebb és leglátogatottabb búcsújáróhelyét, Csatkát, „az isteni hatalmak és a cigányok nyilvános fórumát”.  Elmeséli a zarándoklatot és Szűz-Mária köszöntésének folyamatát, a kútban való mosdás szent és profán mozzanatait. Miskolctapolcai otthonában meglátogajta a borsodi cigányvajdát, Lakatos Attilát is, hogy a pazar villa nappalijában egy igazi hungarikum, a cigánywellness terveiről morfondírozzanak. Hitelessé és szimpatikussá teszi a könyvet, hogy önvallomás is van benne bőven. A szerző, miközben gyermekkoráról, szüleiről, neveltetéséről beszél, apja tanítását is felidézi. Azt írja „soha, semmiért nem szidta a gádzsókat. Megértette velem, hogy a tetteinkért csak mi magunk vállalhatunk felelősséget.”

Kár számokba bocsátkozni azt illetően, hogy hány fiatal cigányember él ma Magyarországon, aki ilyen emlékeket hozott otthonról. Pedig, ha csak néhányan megértenék ennek a látszólag indifferens mondatnak az életvezetést, boldogulást elősegítő jelentését, közelebb kerülnénk az áhított célhoz, magyarok és cigányok békés, egymást segítő viszonyának kialakításához.

Miközben a cigányság felzárkóztatása a cél, a munka, a minőségi oktatás és a befogadó társadalom hármas egységének vágyott bűvköréből képtelenek vagyunk kiszakadni. Pedig a kívülről, a társadalom felől érkező segítség mellett szükség van még valamire, aminek hiányában - akármekkora tőkét különítenek el a mindenkori kormányok felzárkóztatási programokra- nem lesz gyümölcsöző ez a kapcsolat. Mégpedig arra, amit Forgács Istvánnak tanított az édesapja, a felelősségvállalásra. Ez lenne az első lépés. Erre hívja fel a figyelmet kendőzetlenül, struccpolitikát nélkülözve, közérthető módon a roma származású értelmiségi fiatalember. Miképpen írja; ha a cigányközösségek maguk is tenni akarnak azért, hogy kiderüljön ki az ocsú és ki a búza, akkor azt a többségi társadalom értékelni fogja.

Vissza