Szent jelek

Sajnálatos módon egyre többen vannak olyanok, akik a liturgikus jelek ismerete nélkül nehezen tudnak bekapcsolódni a szentmise közösségébe. Olyanok is sokan vannak, akik nem hallottak még ezeknek az ősi szimbólumoknak az értelméről és jelentőségéről.

A szentmisén többféle módon is megvalljuk hitünket, Isten iránti szeretetünket. Ezt megtehetjük szívünk mélyén, kifejezhetjük szavainkkal, sőt még testhelyzetünkkel is. Amikor Isten iránti tiszteletünket imával fejezzük ki, testtartásunk, kézmozdulataink is erről tanúskodnak. Nem mindegy például, hogy hogyan vetünk keresztet, sietve, elhamarkodottan, nem figyelve arra, hogy mit cselekszünk, vagy pedig összeszedetten és vallásos áhítattal, ahogyan az a hívő embertől elvárható. Liturgiánk szent jeleit az teszi igazán széppé, hogy belső meggyőződésünket fejezik ki. Az is fontos lenne, hogy ezeket egyformán végezzük, kifejezve hitből fakadó közösségünket Krisztussal és egymással.

Nemcsak a szentmisét, hanem minden imádságunkat keresztvetéssel szoktuk kezdeni. A kereszt a legszentebb jelképünk, megváltásunk és megszentelődésünk jele. Annak jele, hogy ahhoz a Jézus Krisztushoz kapcsoltuk az életünket, aki értünk emberekért, a mi üdvösségünkért még a kereszthalált is vállalta. Imádság előtt azért vetünk keresztet, hogy összeszedettebbek legyünk, hogy a keresztvetés fogja össze Istenben gondolatainkat, szívünket és akaratunkat. Imádság után pedig azért, hogy megmaradjon bennünk Isten ajándéka. A kísértés idején, hogy megerősítsen. A veszélyben, hogy oltalmazzon. Áldáskor pedig Isten kegyelmét teljességét befogadva egész bensőnket eltöltse és megszentelje. Ha belépünk a katolikus templomba, le szoktunk térdelni. Ezzel megvalljuk, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus templomainkban, az Oltáriszentségben valóságosan jelen van. A szentségi Jézust letérdelve imádjuk. A középkorban az emberek a király előtt mélyen meghajoltak. Amikor imádkozunk a Világ Királya, a megváltó Jézus előtt állunk. Neki sok mindent köszönhetünk. Méltó és igazságos, hogy fejhajtásunkkal, meghajlásunkkal és térdhajtásunkkal kifejezzük iránta érzett tiszteletünket.

A térdelésünk, illetve a térdhajtásunk azt jelzi, hogy szívünk-lelkünk mélységes tisztelettel, bensőleg is meghajol Isten előtt. Az ember felismeri az Isten hatalmasságát, s azt is, hogy Ő hozzá képest csak egy parányi porszem. Ezért az ember „megalázza magát”. A megalázkodó ember a térdhajtással a magasságának mintegy felét „feláldozza”, hogy ezzel is bebizonyítsa mély hódolatát a Magasságbeli Isten előtt. Ezért ügyeljünk arra, hogy a térdhajtásba „lelket öntsünk” és ne legyen elsietett, elkapkodott, üres mozdulat.

Vannak olyanok, akik nem értik, hogy miért kell a szentmisén ismételten felállni. Az állásban is kifejeződhet az Isten iránti tiszteletünk. Ha valaki bejön a szobánkba, és éppen ülünk, akkor megtiszteljük azzal, hogy fölállunk. Az állás azt is jelenti, hogy figyelünk, de azt is, hogy készen állunk arra, hogy bármikor elindulhassunk. Az állásban tehát az éber, tevékeny lelkületünk jut kifejezésre. A szentmisén az evangélium felolvasásakor is felállunk, hiszen az evangélium szavai által maga Jézus az, aki szól hozzánk, ő szólít meg bennünket és az ő szavát hallgatjuk.

Dolhai Lajos