A múló idő

Elmentek… Gimnáziumigazgató, operatőr, rádióriporter, iparművész, kórházigazgató, egy kivételével hatvanasok voltak, mind. Nem öregasszonyok és nem öregemberek. Ez az az életkor, amikor valamit már letéve az asztalra, komolyabb kényszer, nagyobb tét nélkül lehetne élvezni az életet, a pluszban kapott „luxuséveket”.

Közéleti emberek. De végül is a halál a legszemélyesebb intimitásával új mértéket ad, mindegy, hogy előtte mekkora sugarú volt a hatókör, illetve hogy utána „csak” széljegyzetté válik egy PhD-dolgozatban, vagy annál valamivel több marad meg. S még akkor is, ha van, aki szeretettel ápolja, élteti az életmű maradékát, előbb utóbb a nyom elhalványodik, mint a homokba írt jel.

Az „előtte” és az „utána” között ott van kifeszítve, keresztre feszítve a sokszor nagyon is lassú, hosszan tartó „most”: a meghalás magánya, melyben látszólagos ellentmondással a testi-lelki érintés, a szubjektív „csak az enyém” világának egy-egy sűrű vagy éppen nagyon libbenő mozzanata válik maradandóvá. Ízek, érzések, szagok, illatatok, hívatlan emlékek, szavak a múltból.

Ahogy mi magunk is korosodunk, úgy nő a halottaink száma. Nagyon közeliek és távolabbiak, egyaránt. S mivel „minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény,” nem tartozik ránk igazán (a legközelebbi szeretteink kivételével) mások elmenetelének személyes része. Helyette maradjon meg bennünk az, amit még életükben adtak át, kizárólag csak nekünk, vagy egy nagyobb közösségnek. S közben szívjuk magunkba a világ szépségét, amíg lehet, s igyekezzük jó kedvvel, humorral elvégezni, ami még ránk bízatott. Talán ahhoz is hozzászoktatjuk a szívünket, hogy mi is „Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán.”

Akinek pedig akkora hit adatott, az Gyökössy Endre református lelkipásztor-pszichológussal együtt elmondhatja: Az Atya a tenyerén tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe.

Jeney Edit