A feltámadás ünnepe

A húsvéthoz viszont teljesen más a természetes viszonyunk. A feltámadásról ugyanis nincs tapasztalatunk. Az távoli, ismeretlen, misztikus, „vagy igaz, vagy nem” valami. A halálról gyermekkorunk óta gyűjtjük a tapasztalatot, amit aztán egyfolytában próbálunk elhárítani magunktól. Így aztán, a feltámadást is összekötjük a halállal, annak a mélyrétegbe való lenyomásával együtt.

Nem csoda hát, hogy a húsvéti örömüzenetet – hogy tudniillik Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem fel is támadt harmadnapra, s általa nekünk is örökéletünk lehet – csak a hit emelője segítségével tudjuk elfogadni. Mivel ma már hiányzik hozzá a közösségi erőtér, ezért e hitre nehezebb rátalálni, mint pl. száz évvel ezelőtt. Erről árulkodik az is, hogy bár sok temető kapuján még ott van nagy betűkkel: „Feltámadunk”, de a sírkövek többségének felirata befejezettségről, legfeljebb az itt maradók lelkében való „továbbélésről”, és nem a feltámadás reménységéről árulkodik.

A Jézus Krisztusba vetett hit lehet kételkedő, „hiszek hitetlenül, mert hinni akarok” típusú, és lehet olyan, ami a bizalmi tőke forgatása által kapott nyereségként erősödik és növekszik. Tehát ez utóbbi esetben szó nincs világnézetről, sem valami „poros”, egyházi tantételnek való megfelelési kényszerről, hanem napi tapasztalásról, egy nem tudományos, de személyes bizonyítékról. Pál apostol definíciója szerint: A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés.

Kívánom, hogy minél több olvasónk élje át idén is a húsvéti ünnep elsődleges jelentésé t, s merítsen belőle erőt a hétköznapok tisztességes megéléséhez. S akiknek nincs élő, keresztyén hitük, azok is érezzék jól magukat, melegítse át őket családjuk, barátaik szeretete, részesüljenek a terített asztal áldásaiból, s minden porcikájukat hassa át a tavasz!