Ötszáz éves „új tan”

Tulajdonképpen – nagyon leegyszerűsítve – úgy is fogalmazhatunk, hogy a cél az volt: az egyház üzenetét bibliai alapokra (és nem a hagyományokra, illetve egyházi tekintélyek kinyilatkoztatására) helyezzék, a külső formákat pedig e polgárosodó kor emberéhez hozzák közel.

A jeles jubileumi év méltó megünneplése érdekében emlékbizottságot hozott létre a kormány. Ezzel is kifejezvén azt, hogy a protestantizmus létrejötte nem néhány egyház belügye, hiszen világi szempontból is jócskán profitált belőle Európa és benne Magyarország. Valami átfogóan új kezdődött a politikában, szociális életben, a művészetben, kultúrában, a munkához való viszonyban, a tudományos életben és a gazdasági életben. Mi pedig ennek a hatalmas hitbéli, szemléletváltó sodrásnak az utolsó, keleti bástyája lettünk. A közismert katolikus gondolkodó, Nemeskürty István irodalomtörténész írta az új vallás elterjedésének következményéről, hogy „a háború sújtotta Magyarországon bámulatosan fellendült az anyanyelvű oktatás. Eldugott falvakban létesültek elemi iskolák… A nemzeti közakarat teremti meg tehát a reformáció eszmei és hitbéli alapján a magyar nyelvű irodalmat, éppen akkor, amikor az összetartó erő: az egységes magyar állam megszűnik.” Azt is ő mondta, ha nem lett volna reformáció, ma már nem magyarul beszélnénk. Arra pedig megyénk külön is büszke lehet, hogy Abaújban készült el Károlyi Gáspár gönci református lelkipásztor, az „istenes vénember” fordításában és kiadásában az első teljes, eredeti nyelvekből történő magyar bibliafordítás, a Vizsolyi Biblia. Ragadjunk ki még egy világi és nem egyházi következményt: a protestáns hittel összekapcsolódó hazafias szabadságharcos hagyomány – a kuruc mozgalomtól egészen az 1930-as évek népi mozgalmáig – századokon át befolyásolta a magyar kultúrát, közgondolkodást és politikai habitust.

Az „új tan” születése óta eltelt 500 év alatt sok minden történt. A római katolikus egyházon belül is végbement megújulás (mondhatnánk reformáció), például az 1962–65-ös II. Vatikáni zsinat óta a mise nyelve nem a latin, hanem az anyanyelv. A keresztyén (keresztény) egyházak közelebb kerültek egymáshoz, saját arcuk másságuk megtartásával tudják egymás értékét elismerni. Ma már senki sem vitatja, hogy a történelmi egyházak és a hozzájuk tartozó kultúrák mindegyike hozzájárult a magyar szellemi élet gazdagságához. A sokszínűség gazdagít. A kialakult egyensúlyi helyzetben hegemóniára, vezető szerepre nem lenne szép egyiknek sem törni. Miként csak többféle látószögekből és különböző fényviszonyok között lehet két dimenzióban láttatni egy templomot a maga teljességében, úgy tudják, úgy igyekeznek a különféle Krisztus-hívő egyházak, közösségek a maguk sajátos látószögéből közel hozni hozzánk, a XXI. század emberéhez az Isten szeretetét és üdvözítő kegyelmét.