HÍREKPORTRÉTÁRSALGÓAKTUÁLISFÓKUSZBANEGYHÁZVENDÉGSÉGBENSZUBJEKTÍVSZÍNESFesztiválÉLETMÓDAdatvédelemX
A BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT ONLINE KIADVÁNYA
aktuális

Palást és reverenda

2017. január 27. (péntek) 00:00
(Jeney Edit jegyzete) Talán az életkorom teszi: mostanában minden kisebb-nagyobb jelentőségű esemény előhív bennem egy-egy emléket a múltból.

Így vagyok ezzel az évenként januárban megrendezendő ökumenikus imahéttel is. Gyermekkoromban szintén megtartották ezeket az alkalmakat, csak akkor nem volt belőle újsághír, és a részvevők köre szűkebb volt, a különféle protestáns, neoprotestáns egyházak tagjai tartoztak hozzá, a katolikus egyházak még nem csatlakoztak e rendezvénysorozathoz.

És máris pontosítanom kell, ugyanis volt egy kivétel. Az egyik határ menti településen az ottani református lelkész minden évben átadta a maga szolgálati estjének egyikét a szomszéd falu plébánosának. Kuriózum volt ez akkor, jöttek is szép számban a hívek meghallgatni a katolikus pap érdekes, sztorikkal színesített előadását. Egyébként még e meghíváshoz is felsőbb engedély kellett volna, de ez a két pap ilyenekkel nemigen foglalkozott. Mindketten olyan kicsiny egyházközségben szolgáltak, aminél kisebbe úgysem lehetett volna áthelyezni, „letenni” őket. Afféle megbüntetett lelkipásztorok voltak. (Lám, egyéni szabadságot nemcsak deklarált és törvényekkel biztosított emberi jogok adhatnak, hanem az a tudat is, hogy úgy lenyomtak a gödörbe, hogy ennél lejjebb bármit teszek, úgysem ejthetnek. A feljebb jutásnak meg erkölcsi ára lenne.)

Ezen ökumenikus estek előzményei között szerepelt az is, hogy László (a református), havonta egyszer Tibor (a katolikus) lelkipásztor falujában tartott istentiszteletet. Előtte való szombaton Tibor motorkerékpárra pattant, végiglátogatta a helybeli református családokat, hogy el ne feledjék: „holnap jön a tiszteletes úr!”. A katolikus templomban volt az istentisztelet, melynek végén az oltár előtt együtt térdepelt és imádkozott László palástban és Tibor reverendában. Ha Tibor számára Isten valamelyik igéje nagyon személyessé vált, akkor szintén azonnal motorra ült, és az örömét megosztani László parókiáján kötött ki. Ha viszont a plébánia kertjében kellett fát kivágni, akkor az volt mindkettőjük számára a legtermészetesebb, hogy a református pap ment segíteni.

Számomra az ökumenizmus legigazibb, leghitelesebb példája azóta is e két pap barátsága. A maguk vallásának mindketten különösen jó teológusai voltak, de kapcsolatukban nem erre tették a hangsúlyt. Mindketten nagyon és gyakorlati módon szerették Istent. S mivel közel voltak Istenhez, ezért kerülhettek egymáshoz is közel. Őket ismerve még a kívülállóknak is világossá válhatott, hogy a lelki, a „magasban lévő” egyházba bőven belefér a sokféleség. Nincs kizárólagos, elsőrendű szervezeti keret, dogma, liturgia, intézmény, hanem amint egy régi hitvallás összefoglalja: Isten Fia, a világ kezdetitől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja.

Vissza