2017.május.20 (szombat)

Belső óra

(Jeney Edit jegyzete) Mindig elcsodálkozott, amikor egy kicsit is komolyabban szemügyre vette magát a tükörben. Nem volt szinkron a lelke és a kép által mutatott negyvenöt, később ötven, hatvan éves külső között.....

Míg különböző praktikákkal sem harcolt a látszat ellen, darált is a múló idő alaposan, addig legbelül nem változott: érzéseiben, mentalitásában gyermek vagy legalábbis kamasz maradt. Úgy tudott apróságokra is rácsodálkozni, mint az a tíz hónapos baba, aki a cumit is kiejti a szájából, amikor először rádöbben: a kiságyból kihajigált holmikkal ellentétben a léggömb nem leesik, hanem fölszáll. Úgy itta magába az életet, minden érzékszervével, mint amikor egy három éves akarja kiszaglászni az orgona összes illatát. És túlfejlett igazságérzettel úgy tudott beszólni, mint egy kamasz. Nem törődve egzisztenciális, anyagi következménnyel. Mikor a lányaival játszott, nem lehetett tudni, ki is a gyerekebb. Teli torokból tudott nevetni, jóízű kacagása betöltötte a teret. Nem a gyerekekhez kellett neki leereszkednie – ők egyenrangú társai voltak –, hanem sokszor a felnőttek érezhették úgy, mintha kicsit fennhordaná az orrát.

Villamoson azonnal ugrott fel átadni a helyét az idősebbeknek, később olyanoknak, akikről csak ő vélte, hogy nála korosabbak. (Időnként ez kicsit komikus szituációvá vált…) Aztán fordult a kocka: neki adták át a helyet. Kezdetben nem is értette, rosszul esett neki, évek múltán viszont dagadt lábbal, két szatyorral bizony örült, hogy leülhet. Ekkora viszont már ott egészen benn – az énjében – valami végleg megtörött. Kamasz lányból hirtelen öregasszonnyá vált. Úgy érezte, valahogy az ő életéből kimaradt a középkor. Lassan a szobákat is sarkonként takarította. Lecsendesedett, a nyelve sem volt olyan éles, mint régen. Van, aki úgy gondolta: no, a néninek az öregség meghozta a bölcsességet! Csak ő tudta: ez nem bölcsesség, hanem fáradtság…

Csöndes szemlélőként rájött arra: a ma a nagyon fontos! A múlton változtatni nem tudunk, jövő meg lehet, hogy nincs, a mát kell minőségivé tenni. A haragot, gyűlöletet tövestől kell kitépni magunkból, mert mindig azt mérgezi, akiből eredt. A hirtelen szónál, a dühnél azonban van rosszabb is: az, ha kihűl a szív. Bizonyos dolgokat nagyvonalúan el kell tudni engedni. Nem kell, hogy mindig mindennek célja legyen, olyan önfeledten lehet belefürödni az életbe, ahogy a macska teszi a tavaszi fényben. A szeretet nem valamiféle érzemény vagy lózung, még csak nem is egy himnusz ismerete, mondanivalójának átszellemült helyeslése.

A szeretet – ha másként nem lehet – gondolatban való csöndes ölelés és mindennapos, legtöbbször háttérben történő, sok-sok egyszerű mozdulatsor. Lényeges adatok, olvasmányélmények, egyebek szelektálódhatnak, kieshetnek az agyból… Csak az ne törlődjék ki az emlékezetünkből, zsigereinkből, sejtjeinkből soha, hogy voltunk szeretve, és mi is szerettünk!

« Vissza
Impresszum | Közérdekű adatok | Adatvedelmi nyilatkozat