Ellentmondások?

Az igazán nem zavarhat bennünket, hogy a kettő között van némi ütközés, hisz az élet már ilyen: teli van valódi és látszólagos ellentmondásokkal. S az is igaz, hogy Párizs utcáit koptatva eszébe jut az embernek az 1917-es oroszországihoz hasonlóan nagynak nevezett francia forradalom. A „szabadság, testvériség, egyenlőség” hármasa – időnként egy kis értelmezésbéli módosítással – ma már az európai gondolkodás alapértékeihez tartozik. (Még akkor is, ha számtalanszor bebizonyították, hogy pl. a szabadság és az egyenlőség között feloldhatatlan ellentét feszül.)

A gótikus építészet egyik csodáját, a Notre Dame-ot 1793-ban, a forradalom rémületes esztendejében, hatalmas rondítást végezve, az értelem templomává emelték (süllyesztették?). Benne az Ész istennőjét egy színésznő testesítette meg. Ész és a csőcselék orgiája – úgy vélem, nem csak én érzek a kettő között némi ellentmondást…

Aztán később ez a színésznő is a guillotine alatt végezte. Apropó, guillotine… A névadója egy orvos – aki ugyebár gyógyításra, emberéletek megmentésére esküdött fel –, ő ajánlotta fel a nemzetgyűlésnek, illetve az ő csapata fejlesztette franciává e kivégző gépet. Ha valaki nagyon igyekszik, megtalálja Antoine Lavoisier szobrát a párizsi városháza falán, s nevét bevésve az Eiffel-torony első emeletének peremén. Ezt a zseniális tudóst, a modern kémia atyját, aki először mondta ki az anyagmegmaradás törvényét, meghatározta a víz alkotó elemeit, a forradalmi törvényszék elnöke állítólag e felkiáltással ítélte halálra: „A köztársaságnak nincs szüksége tudósokra!” Azt nem tudom, hogy a szabadság vagy az egyenlőség jegyében történt-e a kivégzése, de az biztos, hogy erről a történetről kevesebbet lehet hallani, mint pl. a Galilei-pörről vagy Giordano Bruno megégetéséről.

S ha már e Szajna parti városban járunk, érdemes betérni a Cluny Múzeumba is, ahol többek közt 15. századi faliszőnyegeket csodálhatunk meg. Itt láthatók azok az ószövetségi alakokat megmintázó szoborfejek, amelyeket a forradalom idején az „Ész katonái”, azért kaszaboltak le, mert francia királyok másának vélték.

Miután kellőképpen elfáradtunk e nagyon szerethető város hangulatának, atmoszférájának magunkba szívásában, akkor érdemes kiülni egy kellemes kávézó teraszára. Ha szerencsénk van, beszédbe elegyedhetünk egy francia házaspárral. Kölcsönösen meg dicsérvén egymás fővárosát, a helybeliek rögtön a politika felé terelik a szót. (Mintha itthon lennénk.) Panaszolják, hogy már semmi sem a régi, Párizsnak egyik-másik, főként déli elővárosa nagyon idegen lett, oda nem is szabad be sem menni, színes, teli van bevándorlóval. Közben tökéletes francia kiejtéssel, hamisítatlan párizsi eleganciával és mosollyal szolgál ki bennünket a csinos pincérnő. Egy egzotikus fekete szépség.