Kerítés kolbász nélkül

 Az érzés leírhatatlan volt. A repülőgép ajtaja kinyílt, és én megpillantottam a kék eget, amit csaknem másfél éve nem láttam. Az eső és a szürkeség jellemezte a mindennapjaimat Írországban, Dublinban. A történet hétköznapian kezdődött, jött egy álláslehetőség. Már akkor nehezen indultam, éreztem, ez nem az én világom. A lokálpatrióta, szentimentális lelkem nem készült fel erre a változásra, és az sem elhanyagolható, hogy nem vagyok már 20 éves. Nyilván másképp látom a világot. Mostanában csak azt hallani, nyugaton, külföldön minden más. Tökéletes. Jó fizetések, kényelem, „terülj, terülj, asztalkám…!”

A valós tapasztalat viszont más képet mutat. Külföldre szakadt hazánk fiai sokszor talán büszkeségből, talán szégyenérzetből nem merik vállalni, milyen „odakint”. Lehet, többet keresnek, jó az euró, de azt senki sem árulja el, mennyibe kerül egy lakás. Mit egy lakás? Egy szoba, vagy egy ágy, merthogy kiadó lakás se nagyon van. Ami van, azért viszont nagyon meg kell küzdeni. Ha pedig úgy érzed, már van lakhelyed, azon legalább nyolcanan kell osztoznotok. Közös fürdőszoba, közös konyha, és mindaz, ami egy ilyen helyzettel jár. No, meg ott az időjárás. Esik. Hétfőn, kedden, szerdán… és ez így megy minden áldott nap. De az nem ám magyar eső. Az vízszintesen jön, 100–120 kilométeres széllel. Az arcodba. Egyszóval belefáradsz abba, hogy nő légy. Reggelente csak a gumicsizma és az esőkabát jut eszedbe öltözködési ötlet gyanánt.

Mindez azonban elviselhető, ha van melletted valaki, aki – bár ugyanúgy megéli veled a nehézségeket – mégis megfogja a kezed esténként, és próbál erőt adni, mosolyt csalni az arcodra, pedig neki talán még nehezebb. Azt hitte, itt kolbászból lesz a kerítés, de tévedett.  Megvezették. „Odafönt” viszont nem tévednek. Nevezhetjük Istennek, természetfölötti erőnek vagy sorsnak, úgy alakítja az életed, hogy ne legyen választásod. Visszaterel arra az útra, amely igazán a tiéd… Egy esős, szeles, hideg napon jött a telefon, beteg az édesanyám: 82 éves, nehéz neki egyedül.

Bár fájdalmas volt hallani, nincs jól az, aki azon kevesek egyike, akit mindennél jobban szeretek, mégis boldoggá tett a gondolat, ezek után biztosan hazamegyek. Most – két hónapja már – itthon vagyok. Itt sem könnyű. Visszaküzdeni magam a szakmába, kiheverni az elmúlt csaknem másfél évet pihenés, lazítás nélkül. De csinálom. Boldog vagyok, veszem az akadályokat, mert akarom. Itt akarok élni, boldogan. És ha valaki szánakozva néz, hogy „na, hazajött”, csak azt tudom mondani: próbálja meg.