Így élünk mi - kistelepüléseink 2008 tavaszán

„Helyes lenne, ha a fővárosban, a bársonyszékekben ülők néhány napra, és nemcsak protokolláris látogatásokra jönnének el hozzánk, s megismerkednének
azzal, milyen életszemléletre kényszerülnek a helybéliek – jegyezte meg Lak polgármestere. Nyíriben, Filkeházán, Damakon és Lakon jártunk.

Ellentmondások

Nyíriben megdöbbentő kudarc ér. A polgármesteri hivatal épületében helyezték el az orvosi rendelőt. A doktornő hetente egyszer tart itt rendelést. Czikó Lászlóné polgármester közreműködésével mobilon hívjuk. A helybéliek egészségügyi állapotára lennénk kíváncsiak. Alig van térerő, csak félig-meddig hallható mit mond a telefonba. Mégis szinte süti a fülemet a felháborodása, ami tulajdonképpen nem is nekem, nem is rólunk szól: – Hagyjanak nekem békét! Nem állok szóba magukkal! Majd ha tisztességesen megbecsülik a munkámat, kellő finanszírozást nyújtanak ezért a szaladgálásért, lesz mit mondanom! Amikor megérkezik, csak egy dühös pillantást vet felénk, hangosan kopogó cipősarkain a rendelőbe vonul. Hat-nyolc ember várakozik odakinn, kissé gúnyosan mosolyognak. A polgármester-asszony már közlékenyebb. Először felhívja a figyelmünket az ablakból látható közösségi házra – a sok gond ellenére azért ilyen is van Nyíriben. – Mi megtesszük, amit csak lehet. Járdaépítésre most nyújtjuk be a pályázatunkat. A Rákóczi utcai munkára 33 millió forintot szeretnénk elnyerni, tervezzük a belterületi vízrendezést. Az önerőt azonban szinte alig vagyunk képesek előteremteni. Spórolunk, takarékoskodunk, ahogy csak lehet. Nyíri lakossága 459 főt számlál, ám csak azért, mert a közelmúltban füzérieket telepítettek be ide. Hogy kiket, arról az itteniek nem szívesen beszélnek. A község a Bursa Hungarica ösztöndíjak segítségével támogatja mind az általános, mind a középiskolás tanulókat. A tehetségesebbek, a szorgalmasabbak főiskolára, egyetemre is eljutnak, ám nem jönnek vissza a szülőfalujukba, legfeljebb csak a rokonok meglátogatására. – Támogatás ide, támogatás oda – halljuk a polgármestert –, sok fiatal képtelen élni a lehetőséggel. A szakmunkásképzőt egy-két tanév után otthagyják. Jövőképük a semmivel egyenlő. Beleszoktak a munkátlan életbe. Már a harmadik generáció növekszik fel, amelynek tagjai a segélyekre alapozzák az életüket, s nem is vágynak másra. Példát persze volna kiről venniük.

A rendelő előtti padon várakozik a 84 éves Tóth Jánosné. – Bár volt földje annak idején a családunknak is, lányka koromban az egyik kis barátnőmmel mégis elmentem napszámba kapálni, egy kis zsebpénzért. Túlságosan is szorgalmasak lehettünk, mert a gazda ránk szólt, hogy haladjunk lassabban, maradjon másnapra is munkánk.

A hegyközi táj látványa megdobbantja az ember szívét. Kissé távolabbra hegyek kéklenek, közelünkben dombok hajlanak. Ám az állattenyésztésre alkalmas területek már nincsenek a helybéliek tulajdonában. A lakosság elöregedett, a fiatalok pedig elmennek. A nagy egybefüggő területeket felvásárolták. Hogy pontosan kik, nem nevezi őket néven senki. Távolabb élő nagyvállalkozók – mondják szinte súgva. – Vadászterületnek szánják a környékünket.

Damak: a kivétel

Damak polgármestere Baranyay Barnabás néhány baja ellenére is elégedett embernek tűnik. A falu 1992-ben vált le Edelénytől. – Ha nem kapunk idejében észbe – mi is az elöregedő települések sorába tartoznánk. – Ám 1998-ban meghirdettünk programunkat, amely, mint később kiderült, jól bevált. Egyforintos áron kínáltunk telkeket az építkezni szándékozóknak. Bőven volt jelentkező. A letelepedéshez 500 ezer forint támogatást adtunk. Minimum kétgyermekes családok kapták a telkeket, akik igazolták, hogy munkahelyük van. A gyerekeket autóbusz viszi el, és hozza haza Edelényből. Jelenleg az önkormányzatnak már nincs telke. Egy-két porta, ha van még magántulajdonban. A falu fejlődéséhez persze hozzájárult, hogy 2002-től jelentősebb támogatásban részesültek, s bár a kormányok váltották egymást, azóta is sikeresen haladnak előre. A község infrastruktúrája teljes egészében kiépült. Sőt megépítették a „hegyre vezető utat”.

Ezen az úton autóval az idősebbek járnak telkeikre a szőlőjüket művelni. A falugondnok a kisbuszával folya matosan kiszolgálja a helybélieket. A szolgálat révén még jobb helyzetben is vannak, mint a városiak. A busszal beviszik őket az orvosi rendelésre, a boltból elhozzák a megrendelt élelmiszert, a patikából a gyógyszereket, de ha arra van szükség, akár három mázsa cementet is. A polgármester különösen büszke rá, hogy néhány éve elnyerték a biztonságos település címet.

A segélyre várva

Lakon, a takarékszövetkezet bejáratánál a lépcsőn üldögélve egy középkorú férfi várakozik. Közelében egy középkorú hölgy álldogál. A nevüket nem hajlandók elárulni, a portréfotóba sem egyeznek bele. Egyébként a bankautomata megjavítására várnak, kártyáról veszik fel a segélyt. – Van egy kis bajom a polgármesterrel – árulja el a férfi – most jobb, ha inkább nem szerepelek. Ötvenöt éves. Nyolc általánost végzett, de a munkaügyi központ segítségével kitanulta a hegesztő, a lakatos szakmát. Mint mondja, mégsem kell a kutyának sem. Két felnőtt fia van, azok már a maguk szakállára élnek. A felesége 49 éves, rokkantnyugdíjas. – Az a kis pénz, amihez hozzájutunk, gyógyszerre is alig elég. Kilátásom? Számításom? Semmi sincs már. Az asszony arról beszél, hogy a férje kőműves, de nagyon beteges, ugyanúgy mint ő. – Hol van pénzünk, hol nincs – sorolja. – Ha nincs kölcsönbe kérünk. A helyi iskolából éppen kirajzanak a gyerekek. Mint később megtudjuk, a laki iskola tanulóinak 99 százaléka roma származású. Előbb a büfébe mennek rágóért, csokoládéért, üdítőért, aztán kérlelőre fogják: vigyük már őket haza, a „sorra”.

– Ha volna rá idő – egy napon keresztül sorolhatnám a gondjaimat – mondja már hivatali helyiségében Berzeviczi Zsolt polgármester. – A falu lakosságának 69 százaléka a roma közösséghez tartözik. Állandó munkához nem jutnak, még az a szerencse, hogy alkalmilag néhanéha dolgozhatnak az erdőtelepítésen. A segély sajnos megélhetési formájukká vált. Van egy 11 gyermekes család, ők 187 ezer forint segélyt kapnak. És folyósítjuk a szociális segélyeket, a gyes-t. Vissza-visszatérő gondolat: munkahelyre, állásokra van szükség, mégpedig állami beavatkozás révén.

Lak földterületeit egy nyíregyházi vállalkozó vásárolta meg, budapesti társával együtt. Erdőtelepítésre szánta el magát. Vélhetően tudja, mire vállalkozik. A polgármester mindenesetre terepjárójával elvisz bennünket a „Ritkafa erdőrész” letarolt facsoportjai közé.

Bezárt üzemek

Filkeházán mindössze 124-en laknak. A falu üresnek látszik, mintha egy lélek sem lakna itt, ám a kerítésekre kiakasztott ételhordók jelzik: szinte mindenki a szociális alapon juttatott ebédre vár. Az ötvenhárom éves Varga Csaba az udvaron benzinmotoros kaszájával bajlódik. Mint mondja, súlyos gerincbeteg, még 1993-ban leszázalékolták.

Petercsák László polgármester sorolja az adatokat: - Sok szociálisan rászorult emberről kell gondoskodnunk. A munkanélküliség 25,7 százalékos. A nyugdíjasok száma 24. A gyerekek 34-en vannak. A fűrészüzem, a Perlitgyár bezárt, a Hollóházi Porcelángyár éppen csak vegetál. A földeket a mi környékünkön is idegenek vásárolták meg. Ha a gyerekek megnőnek, elhagyják a települést. Hiányzik a nagy ötlet, hogyan lehetne a kilátástalanságba süppedt népességnek elsősorban munkahelyeket teremteni. De azt ne tőlünk várják.

Udvardy József