Kárpátalján jártunk

A megindító levélből részleteket közlünk!

„Az első és a második világháború szinte minden magyar családot érintett valamilyen formában és mértékben. Román István, zászlós írja a Vörös kolostor című könyvében, amelynek forrása a szovjet fogságban megírt naplója: „Nem számít az, ha a fronton golyótól, aknától, vagy a fogságban tífusztól, éhségtől haltak meg, mindnyájan hősök ők! Tudták, mi a kötelességük, azt teljesítették.” A legmélyebb tisztelet azoknak, akik a legdrágábbat, életüket áldozták fel a hazáért. Mi, a hazatérők, kötelességünkké tettük, hogy tisztelegjünk, sírjaik, síremlékeik előtt, akár hazai, akár idegen földben nyugszanak. Pocking, Limanowa, Gorlice, Tarnow, Przemysl, Torda, Temesvár után Kárpátalja következett. Kárpátalja magyar múltja igen gazdag, és szerves része a magyar nép már több mint ezeréves kárpát-medencei életének. Fő célpont volt: Verecke, Szolyva, Munkács. Magyar ember számára csodálatos érzés megállni a vereckei hágónál. Már az is biztató, hogy a magyar és az ukrán államfő megállapodott, hogy a többször lerombolt emlékművet felépítik, és együtt avatják fel a következő évben. Így is koszorúztunk a megrongált emlékműnél. Szolyván tisztelegtünk több ezer elhurcolt és elhunyt főleg magyar katona emlékműve előtt. Különösen nagy hatással volt ránk, és megdöbbentő volt látni, milyen sokan pusztultak el a kárpátaljai férfiak közül a terror következtében! Az elhurcoltak egy része már a szolyvai gyűjtőlágerben meghalt.
A 2000. évi adatok szerint az elhurcoltak közül mintegy negyvenezren vesztek oda a fogságban. (…)

Tóth Béla a VHBSZ megyei elnöke