'56 örökösei?

Szeretem a HírTv adászáró filmjét. Benne a világ legszebb himnusza hallható, miközben nagyrészt a magyar történelem jellegzetes képsorai, jelenetei peregnek le előttünk. Közöttük az 56-osok, a felvonulók soraiban csupa-csupa szép, tiszta arc. Öntudatosak és tenni akarók.

És most hol vannak ezeknek az embereknek a gyermekei, unokái?! Nem látom sehol őket a mai utcákon… Mert lehet, hogy az arcvonások hasonlóak, de a tekintetek nem. A régi filmkockák fekete-fehérek, a mai tömegről mégis szürkébb, fakóbb kép készülhetne, a legszuperebb filmfelvevővel is.

Ha csak az emberek arcát kódoljuk (vagy dekódoljuk), már akkor is egyértelművé válhat mindenki számára, hogy itt nem az a világ épült a rendszerváltásnak nevezett micsoda óta, amit az 56-osok akartak. Nem kicsit, hanem nagyon, teljesen más világ ez! Mert ugye az egykori munkástanácsok biztos nem akarták a kótyavetye leprivatizálást, a gyárkapun belüli munkanélküliség helyett a gyárkapun kívülit (illetve gyár nélkülit). Az akkori parasztok el sem tudták képzelni hogy mi, akik valamikor Európa éléskamrája voltunk, sertésből egyszer behozatalra szorulunk. És a szabadság sem csak úgy elméletileg érdekli az embereket. (Végül is nagyon sok embernek „tökmindegy” hogy azért nem mehet külföldre, mert nem engedélyezik, vagy azért, mert egy balatoni nyaralásra sincs pénze, nemhogy egy külföldire…) Azt is megtapasztalhattuk, hogy rabbá egy országot nem csak katonai megszállás tehet, hanem az eladósítás is! És az sem vitás, hogy nem csak akkor, ma is vannak tabutémák. (Csak éppen mások, mint az egykoriak). Egy kis közvélemény-kutatásra tessék felszállni a villamosra, végigsétálni Miskolc utcáin, és könnyen megállapíthatjuk: a többség vesztese 1990-nek és az azóta eltelt 21 évnek!

Az meg már egyenesen abszurd drámába illik, hogy az 1956-os forradalom 50. évfordulóján rendőrállamnak is „dicséretére válóan” békés ünneplőket lőttek meg, rugdostak össze, tettek rokkantakká, vittek be a rendőrségre.

Szegfű Gyulától kölcsönvett mondattal: „valahol utat vesztettünk”? Vagy esetleg eleve rossz útra léptünk? Még csak azt sem tudjuk egzaktul bebizonyítani, hogy mi a baj gyökere. Az-e, hogy nekünk volt eleve nagy és történelmi tapasztalatainktól végképp elrugaszkodó bizalmunk Nyugat iránt, bután nemtörődömök voltunk a saját dolgainkban, és túl sok volt a korrupt alak ebben az országban; vagy pedig inkább arról van-e szó, hogy valakik tudatosan bekötötték a szemünket és bevittek az erdőbe…

Hirtelen eszembe jut az az erdélyi fiatalember, akit Csepelen élve ástak el. Hihetetlen lelkierővel, céltudatossággal, milliméterről milliméterre, centiméterről centiméterre haladva tudta kiszabadítani, kiásni magát a gödörből. (Bebizonyítván, hogy a fizika törvényével ellentétben Münchhausen báró módjára kihúzhatja az ember magát saját hajánál fogva a mocsárból.) És ez olyan valóságos csoda volt, amit ez a végveszélyben lévő férfi maga produkált, nem pedig vele történt! Valami ilyesmit kéne csinálni nekünk is, össznépileg! Akkor valódi utódjai és igazi örökösei lehetünk 1956 magyarjainak!