„Ne féljetek”

Egy londoni luxusáruház, ahol a királyi ház tagjai is vásárolnak, most karácsony előtt olyan reklámmal rukkolt elő, melyben arra biztatnak, hogy inkább magunkra költsük a karácsonyi ajándékozásra szánt pénzt, s a nagymamánknak, kedvesünknek meg vegyünk szépen becsomagolt fogpiszkálót, gémkapcsokat és más efféléket! Még oda is írhatjuk az ajándékkártyára, hogy: „Bocs, magamra költöttem”.

Tény, hogy e bunkóságában is eredeti reklám, a maga meghökkentőségével és – reményeim szerint – a többségünk számára visszataszítóságával együtt, kendőzetlenül villant fel egy, már nem is csak megbújva létező, szemléletmódot. Éspedig a „mert megérdemlem; mert jár nekem; annyit érsz, amennyid van; csak én számítok, mindenki más le van…” kemény és látszólag magabiztos világát. Arra is rávilágít, hogy a lélek kiüresedése miként jár együtt a karácsony kiüresítésével. Hosszú volt idáig az út, s mintha most felgyorsulna a végpontig tartó menet.

Mert ugye a keresztyén Európa karácsonykor a világ megváltójának születésnapját ünnepelte évszázadokon át. Kilúgozása által ebből kaptuk a szeretet ünnepét, ami sok családban így, szakralitás nélkül is kitűnően működik. (Mert nem félig meddig, hanem egészen ünnepelnek. s nem hamis elvárásokból és különféle másságokból szőtt hangulatot erőltetnek magukra, hanem jól bevált családi hagyományok adják a különlegesben a megszokottság és az ismerősség megtapasztalását.)

A következő lépésként mintha el akarnák venni a kedvünket az ünnepléstől, elkezdik hangsúlyozni a médiában, hogy micsoda stresszel járnak a karácsonyi előkészületek, kész anyagi csőd az ajándékozás, jaj az a fránya karácsonyfa-égő meg nehogy tüzet okozzon... Arról már kevesebbet hallunk, hogy a pozitív stressz örömhormont termel, hogy a családi és istentiszteleti szertartás nemcsak kifejezi, hanem el is mélyíti, „termeli” az egymás iránti szeretetünket, s hogy a fény és a sötétség harcából minden év decemberében törvényszerűen a világosság kerül ki győztesül. S ha a világosság oldalára állunk, akkor mi is tovább tudjuk adni másoknak a fényt, akkor nekünk is sikerül átvinni a Nagy László által megidézett túlsó partra a szerelmet. Akkor az ünnepnek nemcsak stílusa, hanem tartalma is lesz, akkor a családunk összetartását, együttes erejének kiteljesedését segítjük elő. És nem csupán egyszeri, operett hangulatú érzeménytől vezettetve, hanem hosszútávon is merünk segíteni bajban lévő embertársainkon. Energiát nyerünk ahhoz, hogy ha kell, a hétfejű sárkánnyal is megküzdjünk, megvívjuk a „csak azért is” harcunkat a kilátástalanság ellenében.

Sok félelmünk, gátlásunk, szorongásunk ellenére elhisszük, hogy nekünk is szól: „Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen, mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában!”