A Himnusz születésnapja

A Magyar Kultúra Napja fiatal ünnep. A rendszerváltással egyidős, hiszen 1989 óta emlékezünk meg minden év január 22-én a nemzeti imádságunknak, a Himnusznak a születésnapjáról. Természetesen e sajátosan magyar ünnepet nem támogatta semmiféle piaci érdek, mégis általánossá vált. S nem csak határon innen – így többek között a mi megyénkben is –, hanem azon túl is teli van kulturális programokkal ilyenkor a naptár. Igazolván azt is, hogy a mai napig szellemileg, kulturálisan egy rendszerként él a feldarabolt nemzet. S ennek csakis az lehet az alapja, hogy a kiinduló ponthoz, magához a Himnuszhoz megkérdőjelezhetetlenül és egységesen fűz bennünket személyes és közösségi viszony. Nem véletlen, hogy a magyartalanítók, azok akik amikor csak tehetik, „rárontanak saját nemzetükre”, pontosan érezték, hogy szelíd erő feszít e nemzeti imádságban, s ezért több alkalommal is el akarták még ezt is venni tőlünk.

Rákosi hatalmi eszközzel próbált annak idején Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal újat íratni. (Köztudott: mindketten ellenálltak a nyomásnak, s megtagadták a felkérést.) Az utóbbi idők tökmag Jankói pedig finomított és egyúttal alamuszi módszereket dobnak be, „szakmai” s „jóakaratú, praktikus” szempontok szerint kritizálván a Himnuszunk szövegét, dallamát.

Valódi rontást viszont már ők nem, csak mimagunk tudunk véghez vinni. Például azzal, ha engedünk a sunyi érveknek, s elhisszük, hogy a gyermekeink már teljesen másfajta lények: nekik nincs is szükségük nemzetnek nevezett nagycsaládra, önbecsülésre, kulturális anyanyelvre. Azzal rontunk, amivel a megyénk egyik elitnek nevezett gimnáziumában, ahol a március 15-i iskolai ünnepség alkalmával nem szokás elénekelni, vagy akár meghallgatni a Himnuszt illetve a Szózatot. (Azon, hogy egy fővárosi ultraliberális, volt SZDSZ-es képviselő által alapított iskolában a végzős osztályok ballagása alkalmával, már hat évvel ezelőtt is, a nemzeti imádságunk helyett azt énekelték el, hogy „Hej halászok, halászok...”, még csak meg sem botránkoztam. Csöndben tudomásuk vettem: az ő kultúrájuk ennyi és nem több. Bizonyára jó néhány idejáró gyermek szüleire igaz az, hogy sokat fogott a hálójuk az előző nyolc esztendő zavaros vizeiben is… De ezzel együtt sem irigylem őket.) Mi viszont nem választhatjuk ezt az utat: egy nemzet nem iratkozhat ki önmagából, mert akkor megszűnik, felőrlődik, vége lesz.

Az összefogás gyöngítésének, a kulturális nemzet szeletelésének egyébként még sokféle egyéb módja is lehet. Az egyiknek például a kisebbségi önkormányzati választások alkalmával lehettünk néhol tanúi. Biznisszé válhatott az, ami másoknak az egyik legfontosabb, nemzedékről nemzedékre átörökített érték, identitás, mondhatni természetes létezési forma…

Mindenesetre a Magyar Kultúra Napja arra késztethet bennünket, hogy sokféle gondolkodásmóddal, egzisztenciával rendelkezvén összefogjunk, és együtt kérjük: „Isten áldd meg a magyart/ jó kedvvel, bőséggel”.