A labda izzadjon...

A válasz nagyon egyszerű – sajnos – mivel a döntő többségük technikailag analfabéta. Pedig régen pont a technikás, pengés játék emelte ki a magyar focit a többi közül. Amíg például a németek a rendkívül fegyelmezett, megtörhetetlen csapatra alapuló erőfocit játszották, az angolok meg szélen elfutunk, beadjuk, fejelünk, aztán majd lesz belőle valamit, az olaszok a catenaccioval kitalálták a bunkerfocit, amiben az 1-0 volt „az eredmény”, de 0-0 esetén se dőltek kardjukba. A magyarok voltak Európa braziljai, akik élvezetesen játszották a labdarúgást. Nem véletlen, hogy a brazilok egyedül minket nem tudtak megverni  a komolyabb csapatok közül. A világ legjobbjai közt tartottak minket számon a 30-as évektől a 60-as évek végéig, amikor úgy utazott ki a válogatott a vb-kre, ha elsül a lábuk a fiúknak akár érmesek is lehetnek. Akkora csalódás volt az ’54-es ezüst, hogy még ma is emlegetik az öregek, pedig ma mit nem adnánk egy sima, felhígított (régen 16 csapatosak voltak a tornák és a magyaroknak bérelt helyük volt) mezőnyben való csoportkörbe jutásért! Na, de visszatérve a nemzeti karakterekhez, a hollandok akkor robbantak be, amikor ráéreztek a totális focira, s mai napig felfedezhető ez a játékukban. A spanyolok meg most is a rövid passzos focival őrjítik az ellenfeleket.

A pengés jelző valamikor a 90-es években kopott le a magyar fociról. Egyszerűen azért, mert a játékosok technikai tudása amortizálódott. Jól emlékszem amikor az egyik edző azon füstölgött a ’90-es évek közepén, hogy NB II-es felnőtt játékosoknak neki kell megtanítani a labdát elpattanás nélkül levenni, meg passzolni… Ezeknél a játékosoknál már elképzelhetetlen, hogy a labda izzadjon, hiszen nem a barátjuk, kondíciójuk meg nem volt, nincs hozzá, hogy más azzal domináljanak. A hanyatlás első sorban a mentalitásban keresendő. Ez volt a vesszőparipája az edzőként Diósgyőrben is megfordult Varga Zolinak (nyugodjon békében), a disszidens zseninek, akit pengéssége miatt sokan jobban szerettek, mint csapattársát, Albertet! Nos, kezében az elmaradhatatlan szivarral, az asztalon whiskyvel Zoli elmesélte a titkot. Nagyon szerettek játszani, a foci volt az életük. Edzés után sokszor kint maradtak Alberttal a pályán rugdosni, a technikát tökéletesíteni. Persze ment a zrika, s a megmérettetés, mert a focistának is szüksége van erre! Az Albert Varga páros kedvenc játéka például az volt, hogy feltettek 5 sörös üveget a felső kapufára és az nyert, aki 11-esből többet le tudott rúgni. Zoli emlékezete szerint általában három, vagy több kellett a győzelemhez. Kedves Rudolf Gergő, Tisza Tibi, mint volt válogatott, pengés játékosok, hányszor találnátok el a sörösüveget? Hányszor maradtok kint a pályán, hogy még 100-at, 200-at kapura rúgjatok, mozgatható sorfal fölött rácsavarjátok…

Úgy hiányzik ez a plussz a mai magyar játékosokból (nem csak a diósgyőriekből), mint a napi két edzés, meg alapozás közben az ólommellényes hegyi futás. Discóban lehet ütemérzéket javítani, de erőnlétet nem szereznek, akárcsak playstationözés közben sem. Az utóbbi években csak Deák Bárdos Mihályt volt szerencsém a diósgyőri kis zegzugos utcákban a Bükk felé futni látni, egyedül, hajcsár nélkül (mert tudja saját érdeke az edzés), nem véletlen, hogy nem focista lett belőle… Ne feledjük, hogy a régi, magyaros technika mellé azért nemzetközi szinten is elfogadható kondíció is társult. Meg lehet ezt szerezni, fenn lehet tartani az élvonalban heti 5 edzéssel(!) és egy meccsel?

Mit lehet csinálni? Nem igaz, hogy a felnőttek nem képezhetők. Igen is javítható az erőnlét és a technikai készség is. Persze nem lesz belőlük már új Albert, de olyan focista még válhat, aki 90 percet bír futni és levételkor nem pattan el 2 méterre a labda, a szabadrúgás után meg nem a számozott utcákból kell visszahozni a bőrt. Az igazi előrelépést azonban a következő generáció adhatja. Sajnos ezen a téren is fordítva ülünk a lovon (a legtöbb klubnál), amikor is a „kitűnő” utánpótlás eredményekre hivatkoznak. Biztos feltűnt önöknek is, amint közeledik a felnőtt kor úgy vékonyodik ez a „kitűnő eredmény”, s mire a „nagycsapatban” kell játszani a tizenévesen „agyonvert” németek, franciák, olaszok, de még a románok is minket vernek. Az ok prózai. Normális focitársadalmakban az utánpótlást nem versenyeztetik, mint nálunk, hanem megtanítják focizni!

Ez természetesen a válogatottra is igaz. Néhány éve például sok magyar szurker azt állította, hogy Németh Krisztián sokkal tehetségesebb, pengésebb játékos, mint Mario Balotelli. Nos meg lehet nézni melyikből mi lett. De említhetnénk az ugyancsak nagy korosztályos spílert, Gosztonyit is, aki az EL menetelés (Vidi) helyett mostanában néha a diósgyőri padot koptatja… Valószínűleg Luque is elmondhatná társainak: sokat kell ahhoz izzadni (főleg fiatalon), hogy később a labda izzadjon. A bizonyítási vágynak nem csak szavakban kell buzogni, hanem a pályán, játékban!