Advent

Most, hogy végignézek a csatatérhez inkább hasonlító lakásunkon, megijedek. Hogyan lesz itt rend, tisztaság, meghitt ragyogás, ünnepi dísz? Tulajdonképpen minden karácsony, minden ünnep előtt frusztrálódom. Visszaemlékszem gyermekkorom készülődéseire, kilincs és függönykarnis szidolozásaira, a diótörésre, mákdarálásra, illatokra és ízekre, őszintén szólva annak én még egy szűkített változatát sem tudom teljesíteni. Az ajándékozás is biztos nagyon nagyszerű dolog, de nekem az sem jön be mindig. Rohangálok a dömpingáruk között, aztán húzom a szám. Minden alkalommal van olyan ajándék, amiről előre tudom, hogy enyhén szólva nem telitalálat. Végre mire elérkezünk az ünnephez, persze a felszín rendben találtatik, ki van vikszolva a lakás is meg jómagam is. (Mint egy egyetemi vizsgán: a delikvens nem bukik meg, ha nem is spíler, de némi gőze van a tananyagból.)
Muszáj úgy tekinteni erre az egész készülődésre, mint egy vizsgára való felkészülésre? Még az ünnephez is, az általunk legyártott hangulatával együtt, feltétlenül hozzá kell nekünk tapasztani a „sikerült”, „nem sikerült” szavakat.
Aztán az árleszállított flancok között épp a Gyermeket nem találjuk meg… De lehet, hogy már nem is keressük Őt, hisz nem illik még a dizájnunkhoz sem. És egyébként is. Őt nem lehet megvenni a kínai árustól. Mivel hogy Ő akar megvásárolni bennünket, a vérével, halála árán. Miként egy számomra nagyon kedves népiének mondja:

Paradicsom közepiben,
Aranyszőnyeg leterítve;
Azon vagyon rengő bölcső,
Abban fekszik az Úr Jézus:
Bal kezibe? aranyalma,
Jobb kezibe? aranyvessző.
Megzuhintja a vesszejét:
Zeng a mező, zúg az erdő.
Sohsem láttam szebb termőfát,
Mint Úr Jézus keresztfáját,
Mert az vérrel virágozik
S Szentlélekkel gyümölcsözik.

Lehet, hogy épp ezért az adventi nagytakarítást is nem a lakással kéne kezdeni, hanem a szívünkkel, az emberi kapcsolatainkkal?