Anyák napja

Persze-persze, értem én, bajban van az ország, meg kell húzni a nadrágszíjat. Elvégre, ha baj van idehaza, mi sem kaviárt eszünk. Ezt minden tisztességes háziasszony így csinálja! Csakhogy a spórolást soha nem a gyerekeken kezdjük. Ezt is, meg úgy általában a világ folyását is, megbeszéljük néha teázgatás
közben az asszonytársaimmal. (Szakasztott úgy, mint a Született feleségekben.) Éva barátnőm nyolctagú család gazdasági minisztere, őszintén sajnálom, hogy nem őt kérték fel miniszterelnöknek. Az ő véleménye szerint például a nagyberuházásoknál meg a digitális tábláknál kellett volna elkezdeni a megszorításokat…
(Nem tudná őt valaki beajánlani minisztériumi tanácsadónak? Úgyis munkanélküli most, tudjátok öregecskedő ő is. Szerencsére nem a férjének, csak a munkaadóknak.)

A szomszédasszonyom meg, aki a maga női nagyvonalúságával sose olvas programokat, hanem mindig a mögöttes értéket (értéknélküliséget) nézi, most azt mondja: „Újra megüzenték nekünk, hogy szerintük a gyereknevelés magánhobbi. Akár, mint a kutyatartás meg a bélyeggyűjtés… Pedig ugyan ki tartja fenn ezt az országot húsz-harminc év múlva, meg kinek a pénzéből fizetik majd a nyugdíjat, a sok-sok szociális segélyt, ha nem születik nekünk elég gyermekünk?!”

Miután egy-egy ilyen magáncsevejben elénk rajzolódik a Németh László-i emelkedő nemzet víziója helyett a süllyedő ország – amelyről juszt sem akarunk kiszállni – valósága, s miután ennek okaiból is egyre többet sejtünk meg, elkezd bennünk izmosodni a „juszt is” a „mégis”, a „csakazértis” makacssága. Elvégre
a saját körünkben nagyobb a hatalmunk, mint az ország fölött a politikusoknak! Mi neveljük a gyermekeket! Mi, édesanyák adjuk át nekik az édesanyaföld szeretetét, s mondjuk el nekik az édesanyanyelvünkön, hogy mi a Szép, mi a Jó és az Igaz. A mi példánkból tanulják meg, hogy ne legyenek patkányok, de mészárszékbe hajtott birkákká se váljanak!”

(Jeney Edit jegyzete)