Aranyos augusztus

Egy jeles eseményről évfordulója alkalmából többféleképpen is meg lehet emlékezni. Vagy kivesszük a vitrinből, leporoljuk, és óvatosan körbeforgatva bemutatjuk. Más esetben szintén levesszük a polcról, és mai környezetbe helyezzük, vagyis aktualizáljuk a régmúlt eseményeket. Elég sok ünnepi cikket, beszédet írtam ahhoz, hogy megállapítsam: általában e két lehetőség ötvözetét szokás alkalmazni. Ilyenkor ügyelni kell az arányokra és arra, hogy az aktualizálás ne legyen erőltetett, hamis.

Az viszont ritkán fordul elő, hogy nem a múlttal üzentetünk a mának, hanem a ma üzen vissza az időben. Leszoktunk arról, hogy valamely mai esemény üsse meg azt a szintet, ami büszkévé tesz bennünket, amire azt mondhatjuk: méltó a múltunkhoz. Úgy vélem, így Szent István ünnepe előtt, az államalapításunkra való emlékezésünk alkalmával, ilyen méltó történet a mi számunkra a nem rég’ véget ért olimpia. Hiszen végre újra átélhettünk egy kisebb fajta magyar csodát. Míg Pekingben „mertünk kicsik lenni”, addig most a londoni eredményeket úgy is összegezhetünk, hogy mai hőseinknek: olimpikonjainknak köszönhetően „mertünk nagyok lenni”! Az éremtáblázatból kiderül: olyan, nálunk sokkal gazdagabb államokat parancsoltunk magunk mögé, melyek népessége a mienkének többszöröse. Népességszám arány szerinti sorrendben pedig még imponálóbb az előnyünk..

Valljuk be, nagyon kellett már nekünk ez a nemzeti egot növelő siker. Hisz az utóbbi időben olyan sok előítéleten, tudatlanságon vagy tudatos félremagyarázáson alapuló pofán csapást kaptunk. Az olimpiai eredményünk viszont egyértelmű, számszerűsíthető, vitathatatlan! Természetesen most is vannak fanyalgók, de ezt már megszoktuk: úgy tartjuk őket, mint egzotikus háziállatokat. Ők azok, akik az olimpia előtt még arról beszéltek, hogy nem kell meglepődni, ha egy aranyunk sem lesz. Hisz annyira elüzletiesedett a sport, hogy ott már túl sok érem nem eshet le egy olyan szegény országnak, mint a mienk. Kiderült: nem mindent lehet és kell GDP-ben mérni. Aztán meg amikor jöttek az eredmények, egyre hangosabban kezdett üvölteni az ellendrukkerek törpe kis csapata. Bochor azon gúnyolódott, hogy magyarként, vagyis drukkerként közvetítette Szilágyi Áron győzelmét a hétszeres világbajnok riporternő. (Fészbukon az egyik orvosnő ismerősöm erre frappánsan így reagált: Szegény Bochkor is világbajnok lehetne, bátran indulhatna a legprimitívebb műsorvezető címért.) Gyurta Daninak meg az volt a bűne az antimagyarok szemében, hogy ki merte mondani: ő a 15 millió magyar olimpikonja. Még a kitűnő humorú, Risztov Évának is kijutott a gúnyolódásból. Ha már azon nem mertek élcelődni, hogy nemzeti színű zászlót vitt magával a dobogó legfelső fokára a díjátadás alkalmára, hát az általa vágyott hazai ebédjén ízetlenkedett az egyik csökött agyú firkász.

Kellemetlen útitársaink akadtak szép számmal az előző ezer évben is. Megtanultuk kezelni őket. Majdcsak túléljük az mostani, aktuális acsarkodóinkat is…