Árvizeink

Élesre exponált képként bármikor elő tudom hívni az agyamból. Egy anyóka az ujjaival kikaparja a vastag sár, latyak alól, majd lassú mozdulatokkal törölgetni kezdi a több mint félévszázaddal azelőtt készült esküvői képét. Az egykori reménységének, „váradalmainak” dokumentumát, az egyetlen tárgyi emléket, ami a hirtelen jött áradatban megmaradt neki. 2001-ben ehhez hasonló tragédiák özönével szembesültem, mikor közvetlenül a nagy, tavaszi árvíz után Kárpátalján töltöttem három napot, hogy riport-sorozatban számoljak be az ott történtekről. Azóta a szűkebb régiónkban is többen megtapasztalták, hogy micsoda veszteség lehet abból, ha szó szerint érvényessé válik, hogy „… azért a víz az úr”. Gondoljunk csak a három évvel ezelőtti felsőzsolcai árvízre…

Szinte minden esztendőben – egyszer jobban, máskor kevésbé – viaskodunk az ár- és a belvizekkel. Most, amikor e sorokat írom, közel kétezer-hatszáz kilométer magyarországi folyószakaszon van valamilyen fokozatú árvízvédelmi készültség, s a belvízzel elöntött terület nagysága országosan 216 ezer hektár. Mint tudjuk, Trianonban politikailag széttöredezett az a szerves (földrajzi) egység, melyet logikusan csak összehangolva, egy központból lehetne igazán hatékonyan irányítani. Így a mai Magyarország alvízi ország lett, folyóvizeink 90 százaléka szomszéd ország területéről jön. Hozzánk hasonló vízkár-veszélyeztetettsége Európában (természetesen más okból) egyedül Hollandiának van még. A helyzetünkből adódó kiszolgáltatottságunkra jellemző, hogy például a múlt században két alkalommal is (1919-ben és ’70-ben) azért vált nálunk előre kiszámíthatatlanná és hatalmassá az árvíz, mert a románok átvágták a gátat.

Az imént felsoroltakat jelenleg adottságként kell tudomásul venni, alkalmazkodni kell hozzá, amiben lehet, együtt kell működni a szomszédos államokkal és főként kivédeni a legnagyobb veszélyt. Így például – nagyon helyesen, hisz a mi érdekünk – a magyar kormány építette ki saját pénzből, 215 millió forintért az ukránoknál a Tisza vízrajzi távmérő rendszerét, mely vízminőségről és vízállásról bennünket is automatikusan értesít. Aztán határainkon belül pedig nekünk kell gátakat emelnünk, tározókat építeni, öntöző csatornákat létesíteni, vagy éppen árterületeket kijelölni. Ezek a munkálatok – esetenként döcögősen, tulajdonvitákkal terhelve, pénzszűkében – részben uniós forrásból folynak is. Gondoljunk a cigándi vagy a hanyi-tiszasülyi tározókra. (Persze arra is ügyelni kellene, hogy egy-egy ilyen nagyberuházás következményeként ne növekedjen meg a belvízveszély, illetve hogy az építési anyagok szállításával tönkretett utakat ki is javítsák a beruházók a tározó elkészülte után.)

Hosszú távon tehát összefogással, kemény munkával ugyan tudjuk csökkenteni az árvízveszélyt, de alázatosan tudomásul kell vennünk, hogy nullára redukálni azt nem lehet. Nem vagyunk urai a természetnek. Előfordul, hogy a nagyfolyók nyugodtan hömpölyögnek medrükben, s hirtelen és kiszámíthatatlanul egy kis rakoncátlan patakocska csinál nagy galibát.