Az egyértelmű '56

Valahányszor a trolival elhaladok az 56-osok terénél és meglátom ott a Vaskefének nevezett micsodát, elszorul a gyomrom. Hirtelen félelemérzés tör rám. Legutóbb a közlekedés ritmusát felvéve kezdett el lüktetni bennem a jól ismert dal: „Megint a gyilkosok győztek/ A menet megy a menet…..Ösztön és ész között ülve/ Mint aki közé szorult/ Mindegyik jövőnél százszor/ Százszorta hosszabb a múlt.” (Óh Istenem! Mikor jön már el az az idő, mikor ócska szövegekként kidobhatjuk a Cseh Tamás-nótákat?!)

Szóval jó, nagyon is jó Budapesten a Városligetnél felállított 56-osok emlékműve. Hisz hat, elementáris erővel hat. Érzi az ember a lelketlenséget, az erő tiprását, az oszlopok egy tömbbé válását, s az így keletkező menet, hideg fémhadsereg mindent földbe taposását. Az idegen, rideg embertelen hatalommal szembeni eszköztelenséget, kiszolgáltatottságot. Valóban emléket állít 1956-nak. Csak éppen nem úgy, ahogyan azt a viharos 2006. október 23-i felállításakor elmagyarázták nekünk, nem a hősöknek, a szabadságukért harcoló magyar népnek, hanem az őket leverő elnyomóhatalomnak, a Szálin-csizma átalakulásaként is felfogható, rozsdásodó, de aztán újra és újra megújuló acélgépezetnek…
Lehet, hogy ez a kettős beszéd a közéleti maszkabálon ránk égett álarc az egyik alapvető bajunk? Hogy nem a nevén nevezzük a dolgokat? Hogy a tett és a beszéd egymással szöges ellentétben áll? Vagy például hogy olyanoktól vártunk segítséget, s azoknak kínáltuk „felvásárlásra” országkincseinket, akik hol feldaraboltak bennünket, hol meg félrenéztek, amikor éppen széttaposásunk volt itt a nagy „projekt”?!

Emlékezzünk arra, hogy a legegyértelműbben és a legkarakteresebben a nyugatiak közül Albert Camus tiltakozott a magyar szabadság eltiprása ellen. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

S ha történelmi szemléletet veszített, csak érdekeket és nyers erőt respektáló (s azt néhány trendi elvvel, mint elfedő mártással leöntő) Európát minderre nem tudjuk ráébreszteni, hát legalább magunkkal legyünk már tisztában, magunkhoz legyünk hűek végre, s egyértelműek. Legalább mi fontoljuk meg a XX. századi nagy francia író gondolatait! A múltnak nem csak a hibáit, de az erényeit is be kellene már egyszer vallanunk…