Bérpótló juttatás

Valószínűleg már nagyon jól tudják az érintettek, hogy az idén január 1-től bérpótló juttatás adható az eddigi rendelkezésre állási támogatás helyett. A jogosultságot évente vizsgálják felül, s a későbbiekben csak annak lesz folyósítható, aki az előző esztendőben legalább 30 nap munkaviszonyt tud közfoglalkoztatásban, munkaerőpiacon vagy esetleg közérdekű önkéntes tevékenységgel felmutatni. Az újdonságok között szerepel még: az önkormányzatok arról is hozhatnak rendeletet, hogy csak annak jár a bérpótló juttatás (jelenleg 28 500 forint), aki rendben tartja a portáját, illetve annak környékét. Egyébként nem először hoz olyan törvényt az Orbán-kormány, mely alapján közpénzből való részesedés nem valamiféle automatikus jog. Például a családi pótlékért oktatási intézménybe kell járnia az iskoláskorú gyermeknek.

Az egyes önkormányzatok a helyi sajátosságoknak megfelelően különböző feltételekhez kötik a bérpótló juttatást. Ezek közül számomra a legmegdöbbentőbb egy alföldi kisvárosé. Itt előírták az árnyékszék meglétét és rendeltetésszerű használatát is. (Mivel hogy némelyik portán egyáltalán nincs WC, s ha volt is valamikor, azt már rég lebontották…)

Több hivatalos érv is szól az önkormányzatok ezen többletjoga mellett. Az egyik: ha valaki munkaképes, és megélhetését közpénzből kell részben vagy egészen fedeznie, akkor azért tegyen is le valamit az asztalra! Valljuk be, az igazságérzetünk is valami ilyesmit diktál. Miként az egyik köztisztviselő fogalmazott: „nem tartjuk jó példának, ha a közmunkás irtja a parlagfüvet a ház környékén, és mindezt az udvarból nézi egy másik munkanélküli...” A másik érv szerint pedig éppen a támogatásban részesülő érdekét szolgálja az, ha maga körül rendet tart. Ellenkező esetben ugyanis bajosan kerülhet testileg, lelkileg, szellemileg olyan kondícióba, hogy munkát lehessen rá bízni!

Őszintén szólva e hivatalos és szakmai magyarázatok helyett nekem az az indoklás tetszik a legjobban, amit éppen e lapszámunk „Bérpótló csak a rendszeretőknek jár!” című cikkében megszólaltatott mezőkövesdi nyugdíjas asszony mondott: „Nem a támogatás, vagy annak megvonása a nagy kérdés, hanem a becsületé, ki mennyire tarja becsben saját magát, illetve a szomszédját, a közösséget. Az otthon, a környék állapota minősíti azt, aki ott lakik. Elbújnék szégyenemben, ha a kosz, a gaz miatt csak legyintenének a lakás előtt elhaladó emberek.”

Valahogy ezt a szemléletet kell becsempészni, nem fegyelmezésként, de szelíd, s ha kell, határozott kényszerrel azokba az embertársainkba, akik számára ez nagyon idegen. A mi érdekünkben és az övékében is. Ellenkező esetben ugyanis közös jövőtlenség vár valamennyiünkre!