Beszélgetés dr. Ódor Ferenc országgyűlési képviselővel

Zsúfolt a napja, mint általában mindig. Miközben rá várunk, egyszer csak megjelenik az elnöki titkárság ajtajában, és – összetéveszthetetlen zengő hangján – elnézést kér a csúszás miatt. Kiderül, kórházügyekről egyeztetnek éppen, és a tárgyalás hosszabb lesz, mint gondolta. Aztán úgy negyedóra múlva újra nyílik az ajtó: „kórházas” csapat el, rajtunk a sor. Már délután 5 felé jár az idő, és dr. Ódor Ferencnek, a megyei közgyűlés elnökének nem mi vagyunk az utolsó vendégei.

Mikor indul ma haza innen a megyeházáról?

– Kiszámíthatatlan, mert lesznek még vendégeim. Egyébként a feleségem is ezt kérdezte az imént a telefonban, mert három napja szinte alig beszéltünk – mondja nevetve.

Akkor a munka végeztével irány Garadna?

– Igen, még kilométerek állnak előttem.

Miért nem költöznek Miskolcra? Sok fáradtságtól egkímélné magát.

– Biztosan igaza van, de én demonstratíve Garadnán maradtam. Meg akarom mutatni, hogy lehet vidéken élni, hogy onnan is el lehet jutni a fővárosba, a világba, bárhová. Fiatalemberként kerültem a faluba állatorvosnak. Garadna befogadott, az emberek elfogadtak. A gyerekeink oda születek, oda jönnek haza. Háromszor választottak polgármesterükké az ott élők. Barátságokra, jó közösségre leltem, az ilyet nem adhatja csak úgy fel az ember.

Apropó állatorvosság! Nem hiányzik a szakmája, pontosabban a hivatása?

– Álmodtam már tehenekről…

Nem mondja?!

– De igen. Erre mondják majd, hogy oda való is vagyok… De félretéve a tréfát, nagyon szerettem, és ma is nagyon szeretem az állatorvoslást. A feleségem jelenleg is ezt a hivatást gyakorolja. Az orvosi pályát – akár humán orvoslásról, akár az állatorvosságról van szó – igen nagyra értékelem. Meggyőződésem, hogy mindkét szakma képviselői sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének. De az én életem egyszer kettéágazott, és döntenem kellett. A közéleti szerepvállalás mellett tettem le a voksot. Szerencsés vagyok, mert ezzel a sorssal is elégedett vagyok, örömmel teszem a dolgom. Amikor 1990-ben polgármesternek választottak, nagy lelkesedéssel, de az igazat megvallva, jó szándékú amatőrként vágtam bele a politizálásba, mára azonban elmondhatom, hogy elég régen benne vagyok a közéletben, így tudást és tapasztalatot is sikerült összeszednem.

Ha már a politikához jutottunk, az őszi önkormányzati választások után a fideszes többségű megyei önkormányzat elnökévé választotta. Miután az 1998–2002 közötti ciklusban egyszer már betöltötte ezt a pozíciót, van összehasonlítási alapja. Milyen változásokat tapasztal?

– Bár nem érzékelem, de a naptár azt mutatja; öregebb lettem, a gyerekeim lassan a saját lábukra állnak. De persze tudom, hogy nem erre kíváncsi. Ami az önkormányzatot illeti, szomorú látni, megélni a helyzet romlását. És ez nem a polgármesterek, vagy a volt közgyűlési elnök bírálata. Az általános helyzet romlik. Akinek nehéz volt a sorsa, mostanra még nehezebbé vált. A gyerekek előrejutása egyre inkább a szülők anyagi helyzetének a függvénye. Súlyos szociális gondokkal kell szembenéznünk, meg persze azzal is, hogy ebből a helyzetből szinte lehetetlen kitörni. Örülök viszont annak, hogy az encsi idősek otthonának megépítése – amely a Fidesz kormány idején készült el – jó példával szolgált az előző megyei önkormányzatnak, és Sajószentpéteren ők is létrehoztak egy ilyen intézményt.

Okoz-e gondot az a tény, hogy eltérő „színű” a kormány és a megyei önkormányzat?

– Lampert Mónika önkormányzati miniszter elhíresült nyilatkozatában nem hazudott: nehezebb helyzetben van ma egy ellenzéki önkormányzat, mint a kormánypárti. A kiszolgáltatottság óriási. Pénzeket vonnak el, illetve amiket leosztanak, azt pályáztatják. A pályázatokon pedig úgy járunk, mint a zenekarban a bőgős, akinek ugyan járna a pénz, de nem jut. Ellenben vannak önkormányzatok, amelyeknek mindig jut.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Egyáltalán lát valamilyen megoldást?

– A takarékos gazdálkodás a legfontosabb eszközünk, a másik lehetőség a hitelfelvétel. A lényeg: ha a rendszerbe nem tesznek rövid időn belül több pénzt, az önkormányzatok 1-2 éven belül eladósodnak. Pedig rengeteg szolgáltatást nyújtunk az embereknek a csecsemőkortól időskorig. Ezek nem látszattevékenységek, nagyon is ott vannak a mindennapokban, így a megszűnésük beláthatatlan következményekkel járna. Itt emberi sorsokról, települések ellehetetlenüléséről van szó. Ezt kell mérlegelni!

Marczin Eszter