Egy könyv a gyermekéletekért folytatott harcról

A könyv egészen a gyermekkorig viszi vissza az olvasót, amelyből megtudhatjuk, hogy nem volt könnyű az ifjú Nagy Kálmán élete. Édesanyját 8 éves korában elveszítette, édesapja szegénységben, de nagy szeretetben nevelte fel két gyerekét. Nem szeretett tanulni, sőt olvasni sem, inkább a futball érdekelte. Viszont jól tűrte a megpróbáltatásokat, ezt a tulajdonságát később orvosként jól tudta kamatoztatni. Édesapja akart orvost faragni belőle, hogy jól kereső állása legyen. Az egyetemen megszerette a tanulást, vonzotta az orvoslás, ami szerinte óriási alázatot, és kemény megpróbáltatást kíván. Tudományos kutató akart lenni, de anyagi helyzete ezt nem engedte meg. Az, hogy a daganatos betegekkel foglalkozik majd, akkor döntötte el, amikor először meglátott egy leukémiás kenetet. (édesanyja és édesapja is daganatos betegségben halt meg) Amikor gyermekorvos feleségével Miskolcra kerültek, közösen kezdtek el küzdeni a gyermekéletekért. Párizsi ösztöndíjasként látott először csontvelő-átültetést gyerekeknél. Marasztalták, hogy dolgozzon ott tovább a transzplantációs teamben, de haza vágyott. Itthon viszont nem fejleszthette tovább, amit kinn megtanult. Pedig minden vágya volt, hogy meggyógyítsa a leukémiás gyerekeket. Abban az időben azonban itthon nem hittek a csontvelő-átültetésben. De nem hagyta magát, bízott abban, hogy meg tudja csinálni. Harcolni akart a gyermekéletekért. Végre 1992-ben kinevezték a hematológiai osztály vezetőjének. Egy célja volt, a transzplantáció. Amikor végre lett pénz, a kórház vezetői is segítettek.  Így meglett a transzplantációs osztály, valóra válhatott egy álom. Azóta 220 műtétet hajtottak végre, köztük egészen bonyolultakat is. A szülők meghatottan beszélnek a könyvben arról, hogy mennyit köszönhetnek a professzornak, mennyire bíztak benne, hogy mindig őszinte volt velük és a gyerekekkel is. Az osztályán pedig olyan a hangulat, mint egy nagy családban. Itt nem csak kezelik a betegeket, hanem ringatják és gyógyítják a lelket is. Azt, hogy valaki meghal, a mai napig nem tudta megszokni. Kudarcként éli meg egy-egy kis beteg elvesztését, képes magát hibáztatni a halálért, gyötrődik, hogy esetleg hibázott. Az arcán soha nem látni ijedséget, félelmet vagy csalódottságot. Úgy érzi a lélek és a bátorság az, ami az embert végigviszi egy meghatározott úton. A könyv végén beszél a kitüntetéseiről, díjairól is, de mindezt végtelen szerénységgel teszi.

Dávid Ildikó