Életségi

Hát leérettségiztek! Szépek, okosak, nyelveket tudnak, szeretik Adyt, József Attilát (mint mi is), de falják a legkeményebb, legbelemenősebb könyveket, filmeket is. Hogy cigiznek, isznak, energiaitalokat is, s belemennek holnapot roncsoló egyéb veszélybe is? Igen, vannak közöttük ilyenek is… De majd abbahagyják, ha látják értelmét. S a keretet ehhez nekünk kell(ene) biztosítani.

Körülnéznek, s nem akarnak úgy élni, ahogy az előző generációk. Csodálkozunk rajta? Nézzünk már mi is körül, meg magunkba egy kicsit! Mit hagyunk mi itt, mit adunk át nekik! Mondhatjuk-e mentségként, hogy nem ér a nevem, nem mi vagyunk a közvetlen okozók, velünk is csak történtek az események? Ebben a katyvaszban tényleg csak annyi-e a mi bűnünk, hogy hagytuk magunkat becsapni, hogy úgy gondoltuk (s gondoljuk most is), rajtunk semmi sem múlott, hisz mi csak kisemberek vagyunk?

Ezek a gyerekek, pontosabban fiatalemberek körülnéznek, s látják a sok törött, elferdült gerincet, és néhány túl egyeneset, ami viszont azért nem lehet minta, mert nem fér bele egyetlen társadalmi rendszerbe se. Ők nem erkölcsi kategóriaként akarják értelmezni a gerincet, hanem tartóoszlopként használni. Mely segít a teherhordásban és abban, hogy messzebb lássanak, ne csak az orruk hegyéig a föld felé…

Ezek a fiatalok nem túlélni akarnak, hanem élni!

Nem szeretik a túlpapolást, idegesíti őket a silány szöveg. Átlátnak rajta. Vagy legalábbis sejtik, mi van mögötte, mint mikor soha tisztára nem mosott, légypiszokkal teli ablaküvegen néz át az ember.
Miközben félnek tőle, pontosan tudják, hogy muszáj felnőniük! Nem vágynak forradalmi tetteket, a többségük távoli reményei között „csak” jól fizető, kreatív

munka szerepel, s ott fényesedik halványan előttük egy meleget adó családi tűzhely is… (Lehet, hogy ma ezek kivívása a legnagyobb forradalmi tett?) Akiket én ismerek, nem külföldön akarnak boldogulni, hanem idehaza. Pontosan ismerik a hazaszeretet érzését, még ha nem is így nevezik azt! Nem akarnak idegenben idegenként élni, itthon akarnak boldogulni! Kinek a felelősége, ha ez nem sikerül?!

Hagyjuk őket, hadd döntsék le maguknak a tabukat! A régieket és az újakat is. A nemzetközileg ránk erőltetetteket meg a magunkfajtákat is.

Okos, szép fejükkel idővel megtanulják majd, hogy a magánéletben a szívével lát legélesebben az ember. A manipulálással szemben talán előszedik matematikai tanulmányuk során kifejlesztett, begyakorolt logikai készségüket. És ha a legmélyére akarnak ásni a valóságnak, akkor – úgy vélem – a legkülönbek közülük rálelnek a bizalomra, a hitre és magára az Istenre is.