Esély és remény

Nem tudom, hogy Önök hogy vannak ezzel, ha egy olvasmány mély benyomást tesz rám, akkor egy darabig erről beszélek mindenkinek, a szerzett tudásomat, akivel csak lehet, meg akarom osztani. Így jártam a minap kezembe kerülő Hazárdjáték című tanulmánykötettel is. A Századvég Kiadó által megjelentetett könyv átfogó képet ad a szocialista-liberális kormányzás elmúlt nyolc esztendejéről.

Többek között azt is egyértelművé teszi a számunkra, hogy a következő néhány év egyik legnagyobb kérdése: mi lesz a magyar földdel? Az erre adandó válasz ugyanis hosszú távon meghatározza jövőnket és a magyar társadalom alakulását, sorsát. A föld „nem árucikk, nem a tőke javak egyike, hanem az ország maga. A határon ugyan nem vihető ki, de a tulajdonosa rendelkezik vele. Amit egyszer eladunk, azt talán soha vissza nem szerezhetjük, nincs közünk hozzá többé.” Az elmúlt időszakban készült agrárstratégiák maradéktalan megvalósulása esetén a mezőgazdaságból élő vidéki lakosság többsége (legalább félmillió ember) egy évtized leforgása alatt munkanélkülivé vált, válik. Ezt gyorsította a legjövedelmezőbb, iparosított nagyüzemek támogatása, illetve a kisebb üzemektől való támogatások, kifizetések megvonása. Különös megvilágításba kerülnek ezáltal az iskolabezárások és a vasúti vonalbezárások is. A spórolás helyett a valódi okokat a vidék népességmegtartó erejének tudatos elsorvasztásában kell keresnünk! Miközben a kistermelőket az életidegen szabályok szorítják ki a piacról, az ellenőrzés hiányosságai miatt a kereskedelmi láncoknál forgalmazott termékekben sem lehetünk biztosak. A tanulmány szerint az államcsőd közeli költségvetés és a gazdasági válság egyszerre figyelmezteti Magyarországot arra, hogy a külföldi tőkebefektetésre alapozott, globális piacra termelő gazdasági fejlesztés végtelenül törékeny, sebezhető. A válság – és véleményem szerint a mostani parlamenti választás is – egyben alkalmat is ad arra, hogy irányt váltsunk: az ideiglenesen hazánkban állomásozó összeszerelő üzemek extraprofitjának állami finanszírozása helyett a helyi közösségek megerősítését tűzzük ki célul.

Az egészségügyben bekövetkezett változásokról meg még az összegzések elolvasása nélkül is pontos fogalmunk lehet, hisz a saját bőrünkön érezzük annak válságát. Mindenesetre a már sokadszorra előcitált tanulmánykötetben azt is bebizonyítják, hogy a rendszer összeomlása tavaly is kizárólag az egészségügyben dolgozók áldozatos munkája miatt maradt el.

Mit mondjak? Az amúgy is pesszimizmusra hajló világ- és hazalátásomat ezek a tanulmányok nem tették derűsebbé. De megerősítették bennem a „csak azért is” indulatát, s hogy éppen ilyenkor nem szabad, nem illik feladni. Nem csak luxus az előttünk álló parlamenti választás kihagyása, hanem bűn, sőt hiba is lenne. Legalább reményt és esélyt vásároljunk magunknak április 11-én!