Gyurcsány kor?

Miközben a megyei kórház vizitdíj-automatája mellett álldogálok, s figyelem a gépezettel bajlódókat, eszembe jut a kérdés: vajon napjainkat Gyurcsány Ferenc korszakaként emlegeti majd a történelem? Mint újságíró próbálom a kérdést föltenni a kórházba igyekvő embereknek, de sötét, ellenséges nézéseken, testbeszéden kívül (menjek már, oda, ahová gondolják) választ nem kapok. Várok tehát csöndesen vagy félórát, követem, amint a pénzváltó automatát igyekeznek megjavítani, s konstatálom, egyelőre nem sikerül lelket lehelni a gépezetbe.

A vizitdíjtorony előtt egyre-másra sorakoznak az emberek. Ki könnyebben, ki nehezebben birkózik meg a feladattal: megszerezni az igazolást, hogy egyáltalában átléphesse az adott rendelő küszöbét. Egy idősebb, asztmatikusan lélegző maminak nem megy, suttogva fohászkodik a Jóistenhez. Mögötte negyvenes hölgy, segít sorstársának. Vannak, akik vetnek egy pillantást az automata mögött, a falon díszelgő plakátra, Gyurcsány Ferenc, Molnár Lajos és Horváth Ágnes portréjára, mormognak valamit az orruk alatt, aztán indulnak a dolgukra. A hátam mögé rejtem a fényképezőgépet védelmező szett-táskát. Cselessé válok, már nem jelzem, hogy újságíró vagyok.

Szolid megnyilvánulásaimra így már reagálnak a vizitdíjazók. A vészesen sovány, sötét ruhás, parókás hölgy csak annyit mond: engem már nem érdekel semmi. A bermudás-trikós úr kifejti: akár van plakát, akár nincs a 300 forintot mindenképpen le kell szurkolni. Egy másik úriember, sötét nadrágjában, fehér ingjében, a plakátot vizsgálgatva megjegyzi: a tetőn lévőket kellene eltávolítani. Az aprópénz csörög, az automata köpködi a papírszeleteket...