Halottaink napja

Ingerülten keverte a rántást. Micsoda dolog – gondolta közben – gyerekeknek mára szervezni bulit. Helloween partit, töklámpással való bohóckodást. Mikor holnap meg a temetőbe mennének. Tavaly ilyenkor már utaztak vidékre, hogy a nagymama sírjára is tehessenek virágot… Az Asszony tovább morfondírozott. Most is megvették már a mécseseket meg a koszorúkat. A virágok olyan aprók. Nem kedvezett nekik ez az időjárás. Nincs is sok a piacon, helyette selyemvirágokat kínálnak, de ő csakis élőt vett. Szerinte élő illeti meg igazán a meghaltakat… Valamit mondott neki a Gyerek még tegnap, hogy ez a Helloween kelta szokás. Meg, hogy ősi. Na jó, de nem a mi szokásunk, mi soha nem így emlékeztünk meg a halottainkról – vitatkozik vele gondolatban az Asszony, miközben elmossa a fakanalat meg a lábost. Mi nem általában a halottakra gondolunk, hanem konkrétan a mi meghalt szeretteinkre. A nagymamára, a nagyapára, esetleg a testvérre, a nagynénire, majd a szülőkre, meg a legfájdalmasabb esetben gyerekekre…. Azt meg csak szomorúsággal lehet… Vettünk mi már eddig is át szokásokat, és ez rendben is van mindaddig, míg az új módi illeszkedik a régihez. Vagy legalábbis nem üti azt. S ahogy gondolatban idáig jutott az Asszony, el is döntötte: semmiképpen nem engedi el a Gyereket erre a partira. Valamikor nem csinált volna belőle nagy ügyet. Ő maga sem tartotta a halottak napját. Az apját sem gyászolta meg külső jegyekkel, temetőbe sem járt. Igaz, aztán az idegösszeomlásában lehet, hogy belejátszott ez a keménység, tartás, (talán büszkeség?) is… Most viszont, hogy betöltötte 45-dik életévét, és feltartóztathatatlanul szaporodik halottainak a száma, most már sok mindent másként lát. Érzi, hogy a rítus, a hagyomány, a szokások, ha nem is alapot, de kapaszkodót jelentenek az életben. Valahogy a lélek rendjét, ritmusát, naptárát adják. Az anyját már meggyászolta, sőt ő öltöztette fel az ünneplő ruhájába. A tükröt is letakarta, bár azt sem tudta, miért teszi. Csak arra emlékezett, hogy gyerekkorában ez szokás volt. Mint ahogy azt sem tudja, miért is égetünk gyertyát a síroknál halottak napján. Csak azt látja, hogy szép, jönnek közben a gondolatok, meg az emlékek… Nem hisz a túlvilágban, de úgy érzi, az anyja mégis él odaát… Ez a kettősség valahogy megfér a mérnöki gondolkodásában. A lélek törvényei szétfeszítik a kétértékű logikát. Aztán hirtelen megjelenik a Gyerek az ajtónyílásban.

- Nnna? Elengecc?

Milyen furcsa – fut át az Asszonyon a felismerés. Ez a tűz a szemében pontosan olyan, mint az apjáé volt, amikor valamit nagyon akart, vagy indulatba jött.

- Hát menj, csak ne maradj soká…

És a konyhát betöltötte a lekozmált étel szaga.