Jót tenni jó

Nagyjából megtanultuk már a rendszerváltásnak nevezett nagy átverés óta, hogy hogyan is működik a farkastörvény. És nem is csak a gazdasági szférában tapasztaljuk ezt, hanem az életnek szinte minden (kulturális, pénzügyi, sok esetben oktatás, egészségügyi stb.) területén.

Védd magad, csakis a saját érdeked számít, ha lehet, taposd el a potenciális vetélytársakat. Légy intrikus, hazudj, ha ügyes vagy ki tudsz bújni a szerződéses kötelezettségeid alól is. Ha te vagy a mester, titkold el a tanítványod elől a szakmai fortélyokat, ne neveld ki magad konkurenciáját, hisz neked is kevés a munkád a megélhetéshez.

A felszínen maradás vélt alapelveivel úgy többé-kevésbé mindenki tisztában van. Például azzal, hogy ha nem tudsz valamit megakadályozni, hát állj az élére. Vagy hogy egy konfliktusban ne az igazságot keresd, hanem állj az erősebb fél mellé. És hogy mindig az erősebb kutya… eszik. Néha úgy érzem, hogy ma már nem is erkölcsi érzék kérdése, hanem inkább gusztus dolga az, hogy milyen mélyen megyünk ezekbe bele. Hiszen ha elég „okosak” vagyunk, akkor mindent meg tudunk magyarázni magunknak is, meg másoknak is. Az ízlésünket, az undorunkat viszont legfeljebb elnyomni tudjuk, emelve az ingerküszöböt, a racionális agyunk azt nem tudja uralni.

Akkor vagyunk egy kicsit bajban, ha gyereket nevelünk. Csak nem mondhatjuk meg neki olyan nyersen azt, amit magunknak sem vallunk be teljesen! No de lúzerré sem válhat, hiszen a saját gyerekünkről van szó! Így aztán szépen beosztva adagoljuk be neki a dolgokat.
És nyelünk közben jó nagyokat befelé, és arra gondolunk: ilyen a világ, mi csak alkalmazkodunk hozzá, hiszen valójában az intelligencia maga az alkalmazkodó képesség.

Csakhogy ma már nem csak a szószékről hangzik, hogy jónak lenni jó, hanem a tudomány is bebizonyította, hogy ez érdekünkben áll, egyszerűen kifizetődő. Ugyanis ha jót teszek valakivel, felsegítek egy embert, ha a pozíciómat nem csak önérvényesítésre, hanem embertársam valamilyen gondjának a megoldására is igyekszem felhasználni (még akkor is, ha nem nagy nyilvánosság övez akkor éppen), vagy csak megsimogatom és meghallgatom azt, aki erre rászorul, rögtön megkapjuk ennek ellentételezését a szervezetünktől. Olyan hormonkoktél, benne endorfin, úgy is mondjuk, hogy boldogsághormon termelődik, ami erősíti az immunrendszerünket, és jobban fitten tart bennünket, mint esetleg egy-egy hétvégi wellness. Éppen az előttünk álló karácsony szól a jócselekedet, az önfeláldozás pszichikai, történelmi, transzcendentális csúcsáról. Arról, hogy azért született Jézus a Földre, s azért áldozta fel önmagát, hogy „megkeresse és megtartsa, aki elveszett”…

Lehet, hogy most, az advent idején nem csak a lakásunkban, hanem a lelkünkben is nagytakarítást kellene végeznünk saját, jól felfogható érdekünkben? Esetleg át kellene hívnunk a magányos szomszédot szentestére? Ki kéne találni, hogy anyánk elszegényedett barátnőjét hogyan lehetne anyagilag valami olyan tapintatos módon segíteni, ami az ő önérzetét és tartását nem bántja, nem rombolja? De akár összeállhatunk a barátainkkal, s csaphatunk egy jó kis kántálást karácsony vigiliáján magunk és ismerőseink kedvére: „Jer, mindnyájan örüljünk, és szívünkben vigadjunk, Mert született Úr Jézus nekünk.”