Katasztrófaturizmus

Egész élesen, mintha tegnap történt volna, úgy tolulnak föl a vonaton a gyerekkori, első pesti emlékképeim. A színesen villogó reklámfényes estékről, a margitszigeti zenélő kútról, a kis földalattiról és arról a lövésnyomról, amit még a keresztanyám mutatott meg, hogy ide lőttek ’56-ban az oroszok. Aztán néhány évvel ezelőtt konstatáltam: eltűnt a bombanyom. A házzal együtt.

Visszatérve a jelenbe, kinézek az InterCity ablakán: egykori takaros, ma tető nélküli, kiberhelt, összedőlésre ítélt vasúti épületek mellett haladunk. Olyan ez – jut eszembe – mintha háború után lennénk. A kellemetlen érzést elhessegetem magamtól, elvégre nyaralni utazom a székes fővárosunkba! S a város az aluljáróban kosszal, mocsokkal, vizelet, romlott étel és olcsó kölni szagának elegyével fogad. S nem csak az egyik, hanem az összes aluljáróban ez a szag csap meg. Meg szerencsétlen hajléktalanok látványa. Ők azok, akiken sokszor már nehéz felfedezni az istenarcúságot. Akiket valamikor beszippantott a város, s majd a rendszerváltást követően kiköpött magából a privatizált munkásszálló, a bezárt gyár, az idénymunkát adó építőipar… Vagy akik most, az utóbbi évtized nagy szabadságában veszítették el, játszották el a lakásukat…

A lépcsőn koldusok, nyomorék emberek. Mintha valamelyik tizenöt évvel ezelőtti erdélyi városban járnék. Ugyanilyen tér és időutazás fogad a felszínen is. Ez már kicsit sok nekem: valami elegánsra kiéhezett szemmel a Váci utca felé veszem az irányt. A 19. század végétől divatközpontnak számító, egykor fényes belvárosban erősen megcsappant a turistaforgalom. Szemem a még mindig előkelő üzletek között egy használtruha-kereskedésre téved. Turkáló a Váci utcában…
E pesti kis mozaik, a vidéken szerzett tapasztalatomhoz hozzátéve, csak megerősíti Schmidt Máriának, a Terror Háza igazgatójának a gondolatait, mi szerint: „szabadok vagyunk és demokráciában élünk, de a harmadik világháborút, a hidegháborút elveszítettük”

Már csak az utóvédharcok folynak. Meg a szellemi polgárháború. A mai „Kurázsi mamák” még markecolnak, még mindig megéri nekik. A végeken a legkiszolgáltatottabbak egymásnak esnek, s vannak olyanok is, akik a gyakorlati rendvédelem teljes hiánya közepette, a háborús viszonyoknak megfelelő törvényes-törvénytelen eszközökkel próbálják megvédeni azt, ami jogosan az övék. Az egész társadalomban felgyűlt kilátástalanság, perspektívátlanság érzete pedig – egy szűk rétegnél – buta és kártékony agresszióba csapódik el. Közben orrba-szájba folyik a médiából meg a postaládákba bedobott drága prospektusokból, hogy „Magyarország benned van.” A szlogen kitalálói talán nem is tudják, hogy ez mennyire igaz és szép gondolat. Igen: Magyarország bennem van. Bennem az egész Kárpáthaza…

De mikor él már nem csak bennem, bennünk, hanem körülöttünk is a magyarok országa!?