Lájkolunk?

Roppant élvezem a fészbukot. Ugyanis ez egy olyan magánújság-hálózat, amit a legkülönbözőbb nézetű, habitusú, műveltségű ember ír, formál. Aztán ezek az én monitoromon úgy ütköznek, kiegészülnek, hogy egymásról sok esetben még csak nem is tudnak. Bevallom, néha le is tiltom egyik-másik ismerősöm hozzászólásait, éspedig nem azért, mert az enyémtől nagyon különböző az illető világlátása, hanem mert unalmasnak találok majdnem mindent, amit kirak a világhálóra. Van, akinek a megjegyzéseire pedig szinte vadászom. Valószínűleg sokan így viselkedünk a számunkra átláthatatlan világból is áttekinthető „nyitott akváriumban”, és nemigen törődünk azzal, hogy ez még egyszer ránk nézve veszélyes is lehet…

És most e lapot is felhasználom egy fészbukon kapott információ megosztására, továbbgondolására. A minap egy ismerősöm által kiposztolt térképet lájkoltam. Magyarország látható rajta a 2. bécsi döntést követően. Ha az I. világháború után Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv érvényesült volna Európa újrarajzolásánál, akkor nagyjából e térképnek megfelelően futnának a trianoni határok. De mint az lenni szokott, nem ideák és eszmék határozták meg a döntéseket, hanem a nyers érdekkapcsolatok, annak manipulálása és az erő. (Utána pedig nagy apparátussal következik a győztesek bizonyítványának ideológiai megmagyarázása, amelyre mindig van elegendő „pénz, paripa, fegyver”, értelmiségi szak- és segédmunka.) Ezen végül is kár siránkozni, olyan adottságnak kell tekinteni, mint azt, hogy a kő lefelé esik. Még akkor is lefelé, ha szép, színes pillangónak álcázza magát. Egyébként, ha nem esünk hasra a „magyarázóktól”, de tisztában vagyunk az adottságainkkal és helyzetükkel is, jobban ki tudjuk használni a játékterünket, és tán még annak határait is tudjuk feszegetni.

Közhely, de igaz: a történelmet mindig a győztesek írják. Tegyük hozzá: nem csak a saját, hanem a legyőzöttek történelemkönyvébe is. Hivatalos körben fel se merülhet például az a kérdés, hogy esetleg nem volt-e háborús bűn, rasszista tett a katyni mészárlás, Drezda szőnyegbombázása vagy éppen az atombomba ledobására a két Japán városra? (Mindhárom esetben a célpontok nem fegyverraktárak, katonai, gazdasági létesítmények, harcterek voltak, hanem azonos nemzetiségű, kiszolgáltatott, fegyvertelen emberek – az utóbbi két esetben nők, gyermekek is – ezrei illetve százezrei. Természetesen mint szinte mindennek, ezen öldöklések elkövetésének is megvannak az indokai.) Ennek megfelelően az a kérdés sem vetődhet fel, hogy e tettek döntéshozóinak (Sztálin kivételével, de az megint egy másik történet) lehet-e szobra, emlékműve?

Egy idézet jut az eszembe Sütő Andrástól, aki talán mindent tudott a hatalom természetéről, és akinek a demokráciában ütötték ki a félszemét. Így ír Anyám könnyű álmot ígér című könyvében: „A fű lehajlik a szélben és megmarad, fiam.”