Magyarország, a kommunizmus áldozata

Karrierek százezreit törték derékba. Kitelepítések, B-listázás, elég volt csupán a gyanú árnyéka, hogy ellehetetlenítsenek valakit. A több nyelven beszélő Hamvas Béla író, filozófus, esztéta bűne például az volt, hogy bírálni merészelte Lukács György ortodox marxista nézeteit. Ez elég volt ahhoz, hogy a politikailag megbízhatatlanok bélyegét süssék rá, csak a legegyszerűbb munkát végezhette, s „természetesen” törölték a nyilvánosságból. Kertészként, majd az Erőmű Beruházási Vállalat építkezésein dolgozott raktárosként, gondnokként, többek közt 1954-62 közt megyénkben, Tiszapalkonyán.

“1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna.” – írta róla, személyén keresztül bemutatva a kommunista rendszer fonákságát Szőcs Géza költő, politikus. És mennyi Hamvas Béla élt akkoriban hazánkban?  Jobb sorsra érdemes, tehetséges emberek, akiket politikai okokból a perifériára száműztek? Ők is a kommunizmus áldozatai.

A kommunizmus a kezdetektől összeforrott az erőszakkal, a vörös terrorral. Már az orosz bölcsőben megmutatta igazi arcát, s nem sokat kellett várnunk, hogy mi is megismerjük. Az 1919-es, úgynevezett tanácsköztársaság 133 napja alatt 300-600 között volt az áldozatok száma.

„A vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait eltakarítsa a maga útjából.” – magyarázta cinikusan Lukács György, népbiztos, a későbbi akadémikus, filozófus a gyilkosságokat.

Aztán 1944-45-ben a szovjet szuronyok árnyékában visszajöttek. Előbb a politikai rendőrséget szerezték meg és ezt felhasználva elkezdték kiszorítani a polgári erőket, majd a kisgazdákat, szövetségeseiket a szocdemeket, végül mikor már nem volt kit legyőzni saját maguk közt kezdtek belháborúba. A félelem korszakát, a padlásseprést még mindig emlegetik az idősek.  A Rákosi korszak után jött 1956 forradalma, amelyet Kádár véres kézzel megtorolt. Több hazafit végeztetett ki, mint Haynau. Megteltek a börtönök. Hiába volt a terror, majd a gulyáskommunizmus 1956 bebizonyította, hogy a kommunizmus reformálhatatlan.

Azonban több mint 20 évvel a rendszerváltás után is vesztesnek akartak látni minket, hogy a hatalmat a kezükben tudják tartani. Mást se hallottunk tőlük, csakhogy majd ők megoldják, az ország vezetéséhez csak ők értenek. Aztán kiderült, nem értenek hozzá. Tönkretették, eladósították, elszegényítették a magyarokat. Hazugságokba ringatták őket. Aztán mindig kértek még egy esélyt. Így tettek a kommunisták és a történelmi változásokhoz gyorsan idomuló utódaik is. Ugyan az a recept, ugyan az a forgatókönyv.

Az Országgyűlés 2000-ben hozott határozatot a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról. Február 25-ét választották, mivel 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, majd a magyar függetlenséget semmibe véve a Szovjetunióba hurcolták.

Magyarország mára visszanyerte nemcsak a gazdasági, politikai függetlenségét, hanem az önbecsülését is. A 2014-es választás tétje az is, hogy engedjük-e újra azt, hogy a kishitűség győzzön felettünk és újra vesztesek legyünk, vagy újra kiállunk magunkért, a magyar nemzetért és önbecsülésünk ért.