Minden a színház, a színház minden

Korábban, a Színház és Filmművészeti Főiskola elvégzése után az 1992/93-as évadban igazgatóhelyettesként vett részt az itteni teátrum munkájában az azóta rendezőként, dramaturgként, drámaíróként egyaránt ismert, elismert művész.

– A színházigazgatók között az egyetlen József Attila-díjas író...

– Tényleg. Ez eddig még eszembe sem jutott.

– Pedig most – mikor a következő évad előkészítésén dolgozik, a költségvetésről tárgyal, szerződtet és hasonló ügyeket intéz – az önálló munkásságát nagyjából fel is adhatja! Oda az írói karrier!

– Számomra az írás is a színházat jelenti, és minden a színházról szól. A színpadi bemutatás szándékával dolgoztam fel szövegeket, az előadás lehetősége miatt nyúltam hozzá a klasszikusokhoz, írtam új drámákat...

– Ehhez képest egyetlen Kiss Csaba-dráma sincs a következő évi műsortervben.

– Azt hiszem, szerénytelenség lett volna, ha mindjárt az első évadban ezzel kezdem a bemutatkozást. Igaz, mindig szívesen rendezem a saját darabjaimat, értem is őket, világosak, egyértelműek, (nevet) viszont igazgatóként és a Drámaíró Kerekasztal tagjaként is fontos feladatomnak tartom a kortárs szerzők műveinek bemutatását. De a klasszikus magyar drámával is sokkal mélyebben, sokszínűbben szeretnénk foglalkozni. Szerintem ettől válhat valóban „nemzetivé” a Miskolci Színház. Rendezőkollégáimmal együtt egy nagyon erős, fiatal, dinamikus társulatot próbálunk felépíteni. Ez legalább annyira fontos most számomra, mint korábban a rendezés vagy az írás. Az igazgatással járó sokféle kötöttség miatt biztos, hogy a közeljövőben nem fogok újabb drámát írni, de ezt az öt évet úgy is tekinthetem, mint tapasztalatszerzés a következő írói próbálkozásokhoz.

– „Dráma”i a helyzet?

– Nincs könnyű helyzetben a színház. Nagyon szűk költségvetésből kell majd gazdálkodnunk. De bízom a társulatban, és erőt ad nekem a közönség is. Szerintem ennek a városnak az az egyik specialitása, hogy valami különleges érdeklődéssel és szeretettel veszik körül a színházat. Már akkor is, amikor igazgatóhelyettes voltam itt, tapasztaltam ezt a különleges érzékenységet. Nem véletlen, hogy felgyújtotta a képzeletemet, amikor megtudtam, hogy vezetőt keresnek. Engem önmagában az igazgatóság nem érdekelne, soha nem is pályáztam sehová. De Miskolc egészen más. Ezért is fogalmaztam meg azt a szándékot, hogy csapatom tagjai, a rendezők, dramaturgok itt éljenek, nap mint nap találkozzanak a közönséggel. Ismerjék meg azokat az embereket, akik estésről estére megtöltik a színházat. Benne kell élnünk a városban.

– Mikor költözik?

– Egyelőre folyton úton vagyok. Hetente három napot töltök itt, a későbbiekben majd ötöt. Úgy egyeztünk meg a feleségemmel, Györgyi Annával, hogy így osztom meg az életem a színház és a család között.

– Györgyi Annát, a színésznőt nem akarja Miskolcra csábítani?

– Ha őt ide tudnám csábítani, az életem egyik nagy sikere lenne. De őt szerepei, egyéb munkái is a fővároshoz kötik. És ami még nehezebb döntés – van két kislányunk is, az egyik óvodás, a másik iskolás. Mint szülőknek nagyon meg kell gondolnunk: szabad-e a gyerekeket kiszakítanunk megszokott környezetükből. De remélem, megszereti a várost, és sűrűn jönnek hozzám. Arra viszont sikerült rávennem Annát, hogy A vágy villamosában Blanche szerepét elvállalja.

– Ha egyelőre le is mondott a saját drámáról, a műsortervben van egy olyan előadás, a Mi és Miskolc, amelyben muszáj lesz társzerzőként megmutatkoznia.

– Ez egy improvizatív elemekből felépülő darab lesz. Itt születik majd Miskolcon, és arról szól, hogyan, miként érkeztünk ide, hogyan látjuk a várost. Tulajdonképpen egy kötetlen bemutatkozó előadás lesz, mintha a névjegyünket tennénk a közönség elé.

– Mi lesz a Kiss Csaba névjegyén? Hogyan jellemezné ezt a „szereplőt”?

– Most leginkább az jellemző rám, hogy lelkes vagyok, talán a koromhoz képest „illetlenül” lelkesedem. De úgy érzem, nagyon jó ügyet szolgálhatok, nagyon hiszek ebben a csapatban. Manapság, amikor minden szürkül, mintha minden elveszítené az értelmét, a színház olyan sziget lehet, ahol az érték, az emberi gesztus még mindig a legfontosabb. Szeretném, ha a mi színházunkat országosan is jegyeznék, Miskolc lakói számára pedig a kultúra oázisa lenne.

-pg-

Részlet Kiss Csaba pályázatából

,,Az értelmes és érzelmes színházat szeretem. Hiszek a nevetésben is, a vígjátékban, a jó poénban, de nem hiszek az olcsó szórakoztatás szükségességében. A színpadi bóvliban. A Miskolci Nemzeti Színház egy város, egy régió színháza, nevében és eszmeiségében kiemelt intézmény, amelynek műfaji sokszínűséget kell képviselnie és különböző ízlésű társadalmi rétegeket kiszolgálnia. A könnyű műfajban is minőséget kell képviselnie.”