Nemzeti összetartozás

Tessék mondani: lehet-e hirtelen gyászolni a nagyapát, ha előtte már évtizedekre elfelejtettük? Nem célszerű-e a hamisfekete felöltése helyett összehívni a családot, s a találkozón feleleveníteni a közös ősünk emlékét, nyugodt hangon azt is megbeszélni, hogy milyen kincseket hagyott volna ránk, ha történetesen nem orozzák el az összes vagyonát…

És lehet-e össztársadalmilag elfogadott nemzeti gyásznapot tartani a trianoni békétlenségi szerződés aláírásának napján a 2004. december 5-i elbukott népszavazás után? Azután, hogy nem sikerült egy közös, erős igent mondanunk a határon túli magyarok kettős állampolgárságának kedvezményes megkapásának lehetőségére!

Tudjuk, emlékszünk rá, hogy e kudarc okában vastagon benne van a politikai „elit” nemzetietlen része, az akkor éppen hatalmon lévő Gyurcsányék durva, manipuláló hazugságözöne. S bár maga a kettős állampolgárság ügye azóta orvoslást nyert, de ez az egész történet valamit megmutat a mai magyarság természetszerűleg nehezen változó lelkiállapotáról. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy az állampárt idején egy nagyon tudatos felejtő-programot hajtottak végre rajtunk. S ma is vannak olyan szellemi és politikai erők, amelyeknek e felejtő, mondhatnám legyengítő program folytatása, sikerre vitele az érdeke. (Egy 2010-ben készült felmérés szerint az 1990 előtt érettségizetteknek még a 40 százaléka volt képes pontosan megmondani, mikor, hol és milyen tartalommal írták alá a békét, a 90 utániak esetében viszont már csak 25 százalék ez az arány. Ez bizony a történelemtanításunkat is minősíti. Lehet, hogy ezért is kell új nemzeti alaptanterv?)

Szóval ebben a kiinduló helyzetben tényleg jobb, ha először összefognak a nemzettestek, s igyekezünk egymást, – ezáltal önmagunkat is – jobban megismerni. A személyes találkozások elindíthatnak bennünk (s elsősorban a fiatalokban!) egy tudásbéli igényt és érzelmi feltöltekezést. S ekkor már jöhet a múlt és jelen kibeszélése, a közös gyökerek felfedezése, az egymás melletti kiállás és az összetartozásunk feltőkésítése.

Egy megemlékezésnek, ünnepnek mindig kell lennie vissza-visszatérő elemének. Így van ez a június 4-i gyásznap, összefogás napjával is. 1920-ban ezen a napon egész Kárpáthazában zúgtak a harangok, s e harangozás részévé vált a trianoni megemlékezéseknek a későbbiekben is, hiszen a történelmi egyházaink mindig részt vettek a közéletünkben, örömünkben, fájdalmainkban. (Harangjaikkal, mondhatnám harangjainkkal például jelezték az ellenség közeledtét, a tűzvészt…) S ha következetesen lemondanának a magyar életet évszázadok óta ismerő egyházaink az ilyenfajta szerepvállalásokról, akkor bizony ezzel közéleti szempontból akár gettóba zárhatnák magukat. Kinek állna ez az érdekében?!