Novemberi gondolatok

A tavasz nem a remény, hanem a biztos újrakezdés évszaka. A tél a lenyugvásé, az egyszínűségé… Elég nagy lépésekkel haladunk már most efelé… De mint ami vesztét érzi, még a természetnek volt (van?) előtte egy utolsó nagy tobzódása a sokféleségben, a színkavalkádban. Az egyre öregedő ősz utolsó hónapjában, miután emlékezünk a meghalásra, jóízűen beleharapunk egy egészséges szép nagy almába, s letépünk a lugasról egy fürt szőlőt. S lám, mint egy tömör képlet, e fürt is tartalmaz mindent a sokféleségből. A korán jövést és a megkésettséget egyaránt. A rothadó, kutyának sem kellő szemek mellett ott vannak a már soha be nem érő, reménnyel nem kecsegtető, célt tévesztett semmi kis göbök, megkésett szemkezdemények. A pazarló természet minket kemény beosztásra tanít.

S ahogy múlik ki a napfény, s beleragadunk a sárba, lelassulunk, s összegzésbe fogunk. És emlékezünk. Tavaly ilyentájt ment el Makovecz, az igaz(i) hungarikum, az egyik muszáj Herkulesünk, kinek dőltére Tökmag Jankók lestek (Ady után szabadon), s kinek Budapesten egyetlen jelentős épülete sem áll. (Talán most felépülhet az ő tervei nyomán Rákoskerten egy templom…) Azóta eltávozott egy másik építész, az emberi lelkek építője: a boldogságtanító Kopp Mária professzorasszony, aki életre hívta a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat, hogy megszülessenek hazánkban a kívánt gyermekek. Legutóbb, ebben a hónapban pedig Rózsás János, a GULÁG-lexikon összeállítója, Szolzsenyicin rabtársa halt meg. Vajon születnek-e még helyükre új Makoveczek és Kopp Máriák, s ha igen, akkor ki tudják-e majd teljesíteni tehetségüket mindnyájunk javára? (Vagy újabb Rózsás János élethelyzeteket produkál majd ez a világ?!) Sajnos azt már megtanulhattuk a történelemből: ellentétben a fizikai valósággal, a szellemi életben nem érvényesül az energiamegmaradás törvénye.

Az őszi trágyahordás is jó alkalom a magunkban való morfondírozásra. Rájövünk közben arra is, hogy lyukas még az emlékezetünk is. Például nagyjából ép még a kulturális emlékezetünk a kb. kétezer évvel ezelőtti világtörténelmi eseménnyel kapcsolatban. Ehhez kapcsolódóan tudjuk még azt is, hogy az ádvent elvileg nem azonos a bevásárlási lázgörbe magasra szökkenésével. A történelmi emlékezetünk ma már 1956-ot is befogadja. Utána viszont van egy jókora szünet. Ezt követően sokszor már csak a tegnap és a ma sérelmei jutnak az eszünkbe. Lehet, hogy már megerőltető a nagy méltatlankodásunk közepette visszaemlékezünk arra, hogy az éppen aktuális nincseinknek mikorra nyúlik vissza a gyökere?

Memóriazavaros nagy mélabúnkban néha összekeverjük a kölcsönt felvevőket és eltapsolókat azokkal, akik kénytelenek kemény beosztással és megszorítással visszafizetni azt. (2008 és ’9-ben vette fel s tette a MNB trezorjába, illetve a kereskedelmi bankok asztalára a 20 milliárd euró kölcsönt az akkori kormány. Azt is elfelejtettük már, hogy ki volt akkor a miniszterelnök?!)