Október 6.

Ha a történelemben is érvényesülne az energia megmaradás törvénye, akkor mi magyarok most nagyon jó passzban lennénk. Ha a 160 évvel ezelőtti vértanúság vagy az ötvenhárom évvel ezelőtti forradalomra és szabadságharcra váltott szabadságvágyunk energiává s tetterővé válhatna bennünk, akkor sem félteni nem kellene bennünket, sem védekezésként közönyösségbe burkolózni.

Elődeink becsülettel éltették, és ránk hagyományozták az aradi vértanúk tiszteletét. A szemtanúk elbeszélése szerint a kivégzéseket követően már egy-két órával roppant tömegek zarándokoltak arra a helyre, amelyet a zsarnokság – Kossuth szavaival élve – a magyar Golgotává avatott. Bár tiltott volt a kiegyezésig az október 6-áról való megemlékezés, Lévay József e napról írt verse (Kisütött a késő őszi nap sugára, /Az aradi vártömlöcnek ablakára /Nézi azt a tizenhárom magyar vitézt, /Ki a magyar szabadságért meghalni kész…) szinte népdalként terjedt szét az országban, Liszt gyászzenét szerzett a vértanúk emlékére. Aztán utcákat, tereket neveztek el róluk. 1926-ban felavatták a Batthyány-örökmécsest, amely azóta a szabadság jelképévé vált Budapesten. Az aradi Szabadság szobor XX. századi hányattatása képletszerű tömörséggel sűríti magába a magyarság ezen időszakának sorsát…

A gyásznapra emlékezve soroljuk fel mi is az aradi hősök neveit: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos ezredes, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly. Pesten ezen a napon végezték ki Batthyány Lajos volt miniszterelnököt. S vegyük még hozzájuk az először, még augusztusban felakasztott Ormai (Auffenberg) Norbert honvéd ezredest, az 1849. október 25-én agyonlőtt, széphalmi születésű Kazinczy Lajos ezredest, s további 110-120 hőst, akiket 1849-50-ben végeztek ki Haynau pribékjei.

Mai, megtépázott önbizalmunknak szüksége van arra is, hogy tudatosítsuk magunkban: az 1848-49-es szabadságharcunk nem belső gyöngesége és konfliktusai, nem árulás miatt bukott el, hanem az ellenség elsöprő katonai fölénye miatt. S a megtorlásban, a bosszúhadjáratban magyarok nem vettek részt. S amint azt Hermann Róbert történész írja: „Ellentétben a huszadik századi megtorlásokkal és a terror más megnyilvánulásaival, ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat. Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák között nem találunk magyarokat, a megszálló katonaság, a csendőrség nem magyarokból állt, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból.”