Október

Nagyon sűrű volt ez a hónap.
A 3-i önkormányzati választás nem befejezés, hanem kezdet… A tavaszi parlamenti választással együtt valami újnak a peremfeltétele. Olyanná vált, mint egy mondatban a kettőspont. Hiteket, reményeket erősít és emel át az ábránd világából a megvalósíthatóság terébe. Oda, ahol meg kell tanulnunk járni. Önállóan, nem mások ostorcsattantásaira vagy mézesmadzag húzogatására, hanem saját ritmusra, saját kesergőre.

Aztán másra is fogunk még emlékezni a közelmúltból… Jött a vörös áradat, zúdult a látható, a megfestett veszély. Bebizonyítván azt is, hogy a válogatás nélküli, ellenőrizetlen privatizálás, a „kis búvó országokra” rálehelő, sem Istent, sem nemzetet, sem embert nem ismerő, nem tisztelő „termelő zabálás” nem csak a társadalmi szerkezetet strukturálta át hazánkban a fejlődő államokéhoz hasonlóvá, de még a katasztrófáink sem eurokonformak ma már…

Hát ebből az iszapbirkózásból kell felállnunk…
S nem csak az agyunkkal kell mindezt feldolgoznunk, hanem a szívünkkel is. Hiszen a két áldozatfalu: Kolontár és Devecser, egy kicsit mi magunk vagyunk. Abban az értelemben, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”.

Lám, hát ezt is újra kell tanulnunk… S e legújabb kötelező tananyag elsajátításához elég gazdag magyar történelmi példatár áll rendelkezésünkre. A példatár vége felé ott találjuk benne ’56. október 23-át is. Melyet épp olyan természetességgel illik megünnepelni a nemzetnek, mint amilyen magától értetődően üljük meg odahaza a gyermekünk születésnapját, vagy emlékezünk meg az édesapánk halálának évfordulójáról.

S nem kell feltétlenül aktualizálni. Elég, ha emlékezünk. Emlékezünk a Tóth Ilonákra, Mansfeld Péterekre és a falunk névtelenjeire is: arra a tanáremberre, akit egyetlen beszédért vittek el, s vertek össze ’57 elején, arra a református papra, aki ama nevezetes napokban egy gyűlés lincshangulatát csendesítette le, s „hálából” néhány év múlva gyülekezetének elhagyására kényszerítve, télvíz idején feleségével, hat gyermekével együtt egy életveszélyes parókiára zsuppoltak ki. Emlékezzünk arra a máig fennálló állapotra: „Megbocsátasz a gyilkosoknak is, /Kik nem bocsátják soha meg neked, /Hogy ártatlanul ők ítéltek el, /Hamis vádjukat hordja gyermeked.”

S ma már nem csak úgy általában gondolunk rájuk, hanem kialakult az elmúlt húsz év alatt az ünneplésnek a konkrét, bennünket, a ma emberét erősítő szakrális szertartásrendje. Én például idehaza, Miskolcon, október 19-én a Lévay József Közművelődési Egyesületben meghallgatom az „1956, az első antikommunista forradalom” című előadást, 22-én ünneplőbe öltözött szívvel részt veszek a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége helyi csoportjának szokásos nemzeti estélyén. Majd 23-án, a városi ökumenikus istentisztelet után, a hősök tiszteletére gyertyát gyújtunk. S miként az összeadódó apró fényeket nem akarjuk véka alá rejteni, éppúgy az igazságot, annak megvilágító erejével együtt, végre ki kell tennünk közszemlére!