Pamlény: az elszigeteltség kalitkájában

Munkalehetőség nincs, az önkormányzat legfeljebb öt embernek tud munkát adni a közhasznú foglalkoztatás keretében.

TELJES ELZÁRTSÁGBAN

Rozmán Mónika – a maga 25 esztendejével – azok közé tartozik, akik ragaszkodnak a faluhoz, ahol felcseperedtek, viszont, szavai szerint, a Szászfa– Keresztéte–Pamlény háromszög alig négyszáz lakója gazdasági racionalizáció áldozata lett. A Volán nem foglalkozik velük, mondván: a tömegközlekedés ezen a vidéken veszteséges. A helybeliek szinte teljes elzártságban élnek a három kisközségben, s ha hivatalos dolguk akadna Encsen, Szikszón, vagy éppen Miskolcon, akkor korán reggel, fél hatkor buszra kell szállniuk, s leghamarabb délután egykor lehetnek otthon. Ha lekésnék a buszt, csak este hétre juthatnak haza, vagy vállalják a gyaloglást Krasznokvajdáról. „A gondok sorozatának ezzel nincs vége – sorolja Rozmán Mónika – mivel a silány közlekedés még inkább romlik az iskolai szünidőben. Ilyenkor ugyanis a pamlényi busz csak Krasznokvajdáig jár. Én Budapesten dolgozom, s munka mellett a Miskolci Egyetem levelezős hallgatója vagyok, de egyre ritkábban jutok haza, mert az utazás egy napomat elveszi, nem beszélve a fáradtságról.”

KÖZHASZNÚ ÉS SEMMI MÁS

Rozmán Istvánné, Marika 57 esztendős, és álláskereső lévén havi rendszerességgel kell jelentkeznie a munkaügyi központ szikszói kirendeltségén. Ez azt jelenti, hogy az a napja már odavan, hiszen elmegy az utazással, a várakozással. „Tudja, nem egyszerű itt az élet, mi a kutyát sem érdekeljük. Itt élünk elzárva a világtól, s legfeljebb csak statisztikai adatként szerepelünk a választópolgárok névsorában. Nyáron, meg ha jó az idő, csak-csak elboldogulunk itthon, de amint megszűnik az önkormányzati közhasznú munka, máris kezdődnek a problémák. A szikszói munkaügyi központban nem kérdezik, hogy honnan jöttem, mindössze egy a fontos: a lejelentkezés. Mulasztás esetén ugyanis elesnék a munkanélküli segélytől. Elindulok itthonról a kora reggeli busszal, s leghamarabb 1 órára érek haza. A családban nincs autó, a falugondnok igyekszik segíteni rajtunk, már ha marad ránk ideje. Kovács Béla, Pamlény mindenese, jó ember. Saját szabadidejét is elautózza, ha megkérjük egy-egy fuvarra, de a szabadidő neki is szabadidő. Betegeket, gyerekeket szállít, gyógyszert vált ki, bevásárol, s nem számít, hogy hétköznap, vagy éppen vasárnap kérnek tőle segítséget.

BETEGEN MÉG NEHEZEBB

Miknyóczki Józsefné, Margit néni 70 éves, neki már nem könnyű a gyaloglás sem. Ottjártunkkor éppen az encsi reumatológiai szakrendelésre indult. Ha nincs alkalmi fuvar, bizony késő délután ér csak vissza Pamlényba. Rosszabb a helyzet, ha a szikszói kórházba megy, ami szív- és vérnyomás-problémái miatt gyakran előfordul. „Egészségesen sem egyszerű eljutni a dél-abaúji város kórházába – mondja –, betegen pedig egyszerűen félelmetes az utazás.” A 42 kilométeres távolság időben sokkal hosszabb, mintha Miskolcról Budapestre utazna az ember, ráadásul ott a sok kényelmetlenség. Az utak elhanyagoltak, a rázkódás pedig olyan borzalom, amit senkinek sem kíván.

– Így élünk mi itt Pamlényban, és mivel öregszik a falu, nem vagyok egyedül ezekkel a gondokkal. Sokan járnak orvoshoz Szikszóra, Miskolcra, és a mi korunkban már maga a kimozdulás is fárasztó, felér egy betegséggel.

Mint ahogy a városokban, az északkelet- magyarországi eldugott falvakban sem akad felnőtt ember, akinek ne lenne elintéznivalója a különböző hivatalokban, ráadásul, nem tudni miért, de még vidéken is képes a lakosság megbetegedni. Ezekből az apró falvakból a szikszói kórház, a munkaügyi központ, az okmányiroda elérése egyrészt órákba telik, másrészt közlekedés híján gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Ilyen település az abaúji Pamlény, ahová – az őslakosok szavait idézve – a madár is csak tévedésből repül. Állandó háziorvos nincs, az infrastrukturális ellátottság messze elmarad attól a szinttől, amit elvárhatna a vidéki polgár 2007-ben.