Segélymunkát?

Monokot egyesek újabban bátornak, mások rasszistának mondják. Emlegetik felsőfokú jelző, és éppen ellenkezőleg, legalsófokú jelző kíséretében is. Pedig végül is „csak” annyi történt, hogy az önkormányzatuk, az eddigi végrehajtói szerepköréből kilépve, önkormányozni akar. Döntöttek arról, hogy szigorítják a szociális juttatások folyósításának feltételeit. Ne kaphasson gyermekvédelmi támogatást az önkormányzattól az a szülő, akinek a gyereke az iskola felszólítása ellenére sem látogatja az oktatási intézményt! És a mindannyiunk adójából finanszírozott rendszeres szociális segélyt se gondolja senki magától értetődő járandóságnak. Aki képes rá, nem beteg és nem öreg, az végezzen érte közmunkát! Ha pedig a rendeletről az derül ki, hogy törvénytelen, akkor magát a szociális törvényt kell az élet követelményeihez igazítani!

Ismerve közállapotainkat nem okozott meglepetést az sem, hogy a monoki példa országszerte ragadóssá vált. Azon viszont elcsodálkozhattunk, hogy a balliberális értelmiségünk nem hördült fel azonnal egy nagy közös torokból. Pedig emlékezzünk csak vissza, az Orbán kormány azon törvényére, mely szerint csak akkor kapta meg a szülő a nevelési támogatást, ha a tanköteles gyereke valóban járt iskolába, micsoda mélyliberális felháborodás volt a válasz. (Kormányváltás után vissza is vonták azonnal Medgyessyék ezt a rendelkezést…) Most viszont, a monokiak döntését követő hetekben csupán egyetlen „széplelkű” politikusasszony sopánkodott egy kicsit, meg néhány úgynevezett „független gondolkodó” kongatott vészharangokat.

Csányi Vilmos etológus viszont a legnagyobb példányszámú kormányközeli lapban kifejezetten helyeselte a zempléni faluban történt elhatározást. Mexikóban, – mint írta – „tíz éve sikeresen működik az az elv, hogy a szociális segélyeknek, ha szükséges, a következő generáció érdekeit is kell szolgálniuk… A megfelelő iskolai szocializáció, alapműveltség nélkül felnövekvő generációk tagjai csak a munkanélküliek, az egész életük folyamán segélyre szorulók táborát növelnék, meg kell állítani ezt a minden generációban ismétlődő folyamatot.” Majd a szerző arról is tudósít, hogy a feltételhez kötött segélyezés programja már húsz dél-amerikai országban, illetve Törökországban is működik, és most tervezik a bevezetését az Egyesült Államok New York államában.

Mint tudjuk, több szocialista polgármester is mellé állt kezdetben a monoki kezdeményezésnek. A munkaügyi miniszter is helyeselte először, hogy olyan törvénymódosítás szülessen, amely a rendszeres szociális segély kifizetését közmunkához köti. Aztán valami történt. (Esetleg üzenetet kaptak a kvázi koalíciós partnertől, vagy másoktól?) Minden esetre, néhány nap múlva már elítélte a miniszter a monoki megoldást, a miniszterelnök meg egyenesen büntetésnek minősítette a segélyért történő munkavégzést.

Ezek után nem nehéz megjósolni, ha egyáltalán módosítják a szociális törvényt, az olyan „a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon” alapon fog történni. S ha menet közben megdöglik a kecske, meg a káposzta is elrohad, majd elmagyarázzák nekünk, hogy ez nem igaz, már megint mi látjuk rosszul a dolgokat.