Vásár

Minden hónap első vasárnapján régiségvásárt rendeznek Miskolcon. S nem ám a város szélén, ahova annak idején a KGST piacot dugták el, hanem a belvárosban! Sőt, a legutóbbi alkalommal már a legbelebb belvárosban, ugyanis a Városház tér parkolójából átköltöztették a tér szívébe meg a főutcára.

Hát igen. Ez már a polgári világ. A velejéig az. (Bár, mintha az utóbbi időben kevesebb olyan jól ismert régiségkereskedő fordulna meg a miskolci piacon, aki hosszú évek alatt úgy elsajátította a szakmáját, hogy a kisujjában van annak minden csínja-bínja…)

De mit is beszélek, hát miért is hiányoznának ők, amikor legutóbb például egy ismeretlen, barna asszonytól akár nagyon neves, nem tizedik vonalbeli festőknek, Kádár Bélának, Vaszarynak vagy például Barcsay Jenőnek a képeit is meg lehet vásárolni. A valódi piaci értéküknek már a 20-ad, 30-ad részéért! Hogy hamisak? Ugyan már, kit érdekel, hogy sikerül becsapnia ennek az „ügyes” asszonykának egy-egy vevőt? Szerencsétlen lúzer polgártárs, hát vessen magára, ha behúzzák a csőbe. Elvégre szabad országban élünk, nem rendőrállamban, ugyan miért jönnének ki a piacra a rendőrök, ha mobiltelefonon odaszólunk nekik, és jelezzük a képhamisítás gyanúját…

És különben is. Más esetben meg épp az a baja egynémely, kényes, erkölcsi gátlásait egyelőre még levetkezni képtelen vásárlónak, hogy nem hamisításokat, hanem nagyon is valódiaknak tűnő szobrokat is árulnak e sokat látott, sokat megélt téren. Tulajdonképpen egy polgári világ polgári piacán illetlen dolog afelől érdeklődni, hogy ugyan melyik templomból lophatták el a két, mintegy 140 illetve 165 centiméter magas, Szűz Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló szobrot? Erdélyből-e, vagy közelebbről? Tisztességét bizonyítandó, annak rendje-módja szerint, fel is háborodik ezen illetlen kérdésen az eladó, akiről mellesleg menetközben az is kiderül, hogy összetartozik a festménydömping árusítójával. „Hagyatékból vettem – mondja –, pince mélyéről kerültek elő a szobrok.” S ha ez nem elégíti ki a kedves, túlságosan kíváncsi vevőt, akkor jön még egy kis „mi köze hozzá”, majd zárásként szitokszó meg fenyegetőzés.

S miután az Erzsébet téren szemügyre veszünk még például egy szintén katolikus templomból való, muzeális értékű (tiszteletben tartva az eladó véleményét úgy is mondható, hogy ócska), selyem, alábélelt körmeneti zászlót is, rátéved a szemünk az évek óta bezártan éktelenkedő egykori közfürdő épületére, hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzünk arra, hogy föltekintsünk a téren lévő szobor talpazatára. Ott áll-e még Kossuth apánk, vagy már azt is ellopták!?

Aztán beugrik Cseh Tamás dala: „Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, / nézd meg a vén folyót, megvan-e még, / hisz ma az ember azt is csudálja, / hogy el nem vették már rég mindenét…”