Világbajnoki emlékek

Milyen rég is volt már… Az igazat megvallva most egy kis szubjektív vb történelem következik a saját emlékek alapján – magyar szemszögből. Egy-egy meccs alapján. Mivel a 74-es német vb-n nem voltunk ott (micsoda nemzeti szégyenként éltük meg!) így gyerekkorom első mundiál emléke az 1978-as volt. A magyar csapat bivalyerős csoportba került, az argik mellett az olaszok és a franciák jutottak. A 16-os mezőnyben nem volt gyenge csapat, persze az álmoskönyv szerint a házigazdával összekerülni nem jó ajánlólevél.

Buenos Aires, 71.615 néző, konfetti eső és pokoli hangorkán. Magyar idő szerint éjszakai mérkőzés, ami, ha jól emlékszem éjfél utáni kezdést jelentett. A meccs elején Csapó szerzett egy fantasztikus gólt, ám az öröm nem tartott sokáig, mert Luque gyorsan egalizált. Félidőben elaludtam. A gyerekek azért akkoriban még nem voltak hozzászokva a hajnali tévézéshez… Reggel a rádióban mit hallok? 2-1-re nyertek az argik. Aztán olvastam a Nemzeti Sportot, s később felvételről a meccset is láttam. Bizony a hazai pálya igen erősen csúszott, a spori erősen ellenünk fújt, az argik rugdostak, s Törőcsik (tehetsége alapján a torna egyik legjobbja lehetett  volna), valamint Nyilasi nem bírta a nyomást, aminek piros lett a vége. Az argik még így is csak kín keservesen, Bertoni a hajrában szerzett góljával nyertek. Erre mondják, semleges pályán legalább iksz…

Ez a vereség (és a két eltiltás) megpecsételte a magyar válogatott sorsát, az olaszoktól és a franciáktól (4. kalapból kerültek a csoportba) is egyaránt 3-1-es vereség, nulla pont, utazás haza. Az argik pedig meg se álltak az aranyig… A szurkolók szomorúak voltak, de nem akarták a csapat fejét venni. Aki látta az argi meccset azt tudta, hogy csúnyán elcsalták. Majd legközelebb.

Ez a következő világbajnokságot jelentette, lévén akkoriban a magyaroknál még alapelvárás volt, hogy ott legyen a csapat a mundiálon. Spanyolország 1982. A sors üldözött minket a világbajnok, Diego Armando Maradonával, minden idők szerintem legjobb labdarúgójával megerősített Argentina képében. Melléjük kaptuk még Belgiumot, valamint El Salvadort.

Első meccsünk a közép-amerikaiak ellen Elchében, a tengerparton, 23.000 néző, s egy bahreini bíró. Előre sejteni lehetett, hogy sörmeccs lesz, sima magyar győzelem. Ráadásul Nyilasiékban dolgozott a bizonyítási vágy, hogy négy évvel korábban csupán a sötét erők miatt égtek le. Nyíl már a 4. percben beköszönt, s ezzel kinyílt a gólzsák. A végén kiengedve, laza 10-1! Ha végig nyomják talán a 15 is meg lett volna… Focilázban égett az egész ország. Manapság elképzelhetetlen, de iskolában, munkahelyen arról szólt a  vita, hogy Sallai ki tudja-e kapcsolni az isteni Maradonát, vagy sem. Sajnos az utóbbi történt. A mini zseninek általában csak a hátát látta Sallai és védőtársai. Az ördögi cselgép két gólt szerzett, mellette Bertoni (már megint) és Ardiles is beköszönt. Pölöskei gólja a hajrában már csak szépségtapasz volt. A továbbjutás a belgákkal vívott ki-ki meccsen dőlt el. Varga góljával sokáig vezettünk, de jött Czerniatynski, a lengyel bányász fia, s az 1-1 azt jelentette, hogy lecsúsztunk a továbbjutásról. A szurkolók megint csalódtak, de majd legközelebb kijön a lépés…

Természetesen simán kijutottunk 1986-ban Mexikóban, a hollandokat Hollandiában verve (Budapesten, nekünk tétnélküli meccsen visszavágtak). A fiatal Détári által fémjelzett csapat vezette az európai listát, mintegy erőfitogtatásként 3-0-ra verték a Brazíliát Budapesten ( Magyarország az egyetlen ellenfél, akit még sosem tudtak legyőzni, s ez reméljük így is marad!). A Szovjetunió, Franciaország, Kanada sorsolás ismeretében a szurkolók körében nem volt kétséges, hogy sima továbbjutás lesz a csoportból.

Egyesek már új aranykort vizionálna a dobogón látták a válogatottat. Aztán jött a keserű ébredés. Irapuato, 16.500 néző, Szovjetunió. Az „oroszokat” jó iparosoknak tartotta a közvélemény, akik hajtanak, de nincsenek nemzetközi klasszisaik. Erre alig a kezdés után Jakovenko, az egyik vízhordó beköszönt. Meleg van. Alejnyikov 2-0, már a 4. percben. Fiúk focizni kellene. Ébresztő. Erre jön egy szovjet 11-es, amit Belanov belőtt, 3-0 a félidő. Az eredménynél is rosszabb, hogy a magyarok csak ténferegtek a pályán. A második félidőben még kaptak 3-at, a vége 6-0. Katasztrófa! A következő meccsen Kanada ellen Détári és Esterházy góljaival hoztuk a kötelezőt. A végére maradt tehát a döntés, a franciák ellen. Megint nem volt erő, s 0-3, csúfos búcsú. Egyébként zárójelben tegyük hozzá, ha egy góllal kevesebbet kapunk, akkor nem az uruk, hanem mi jutottunk volna tovább 3,-ként…

Európai listavezetőként, hogyan alázhattak meg minket a szovjetek? Olyan sima vereség volt, hogy a politikai lefekvés még szóba se került, annál inkább a Mezei, akkor még nem doktor által elrontott alapozás (magaslat!). A legbanálisabb magyarázat még mindig legendaként kering: tésztát ettek a fiúk tésztával, még az oroszok húst. A valóságot csak a focidoktor tudja, de ő sosem fogja megmondani.

Ami tény, hiába volt 1986-tól létszámemelés, Magyarországnak még így sem sikerült kijutni egyik világbajnokságra sem. A román, szerb, szlovák válogatottal néhány határon túli magyar megízlelhette milyen is a világ legnagyobb tornája. Most azonban a szomszédok közül is csak a horvátok jutottak ki. Felnőtt egy generáció úgy Magyarországon, hogy egyszer sem szurkolhatott a magyar válogatottnak. Pedig higgyék el: felemelő érzés!