A „Gazdi” szemüvegével
2009. június 16. (kedd) 18:06Lula asszony Szász Endre – vagy ahogy ő szokta nevezni –, a „Gazdi” szemével akarta látni a tárlatot. Szerinte a mester elégedett… Nagyon elégedett.
– Végre beteljesült az álmom: méltó helyre került Szász Endre hagyatéka. Olyan ez, mint egy csoda. Mondhatom, az első perctől – ahogy felvetődött az itteni állandó kiállítás lehetősége – simán ment minden. Gyönyörű maga az épület, és benne a kiállítás, az elrendezés is olyan, hogy bárhol a világon megállná a helyét.
– A katalógus szerint a kiállítás rendezője Szász Lula…
– Bocsánat! Nem magam dicsérem, hanem a Herman Ottó Múzeumot, Veres László igazgató urat és munkatársait. Igaz, az én nevem szerepel rendezőként a katalógusban, el is mondtam, milyen kiállítást szeretnék, a múzeum szakemberei nagyon kedvesen meghallgattak, mindenről megkérdezték a véleményem, viszont a végső megvalósítás, a kivitelezés az ő érdemük. Talán a sors akarta, hogy a rendezés idején megbetegedtem, a megnyitó előtt egy hétig lázasan feküdtem. Akkor bizony méltatlankodtam, hogy nem lehetek itt a rendezésnél, de most már tudom, így kellett lennie. Ha itt vagyok, megjegyzéseimmel talán csak zavartam volna a művészettörténészeket, vagy elfogultságom miatt olyasmit erőltettem volna, ami nem illik bele ebbe a szépen megszerkesztett összképbe.
– Vajon Szász Endre is elégedett lenne?
– Elégedett. Nagyon elégedett. Amikor már tudtuk, mikorra kell elkészülnie a kiállításnak, elmentem hozzá Kaposvárra…
– A sírjához?!
– Igen. A sírjához. Személyesen akartam meghívni a megnyitóra. Azért kellett a szemüvege is, hogy minél jobban érezzem a jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy ő is megnyugodott: a legjobb helyre kerültek azok a műkincsek, amelyeket a magyar közönségnek szánt.
– Őszintén: semmit sem hiányol?! Pedig maradtak művek a raktárban is.
– Éppen a napokban beszélgettünk Veres igazgató úrral, és neki is elmondtam, hogy érdemes lenne helyet találni Szász Endre kubista kísérleteinek is.
– Nemcsak a könyveknek, a képeknek is megvan a sorsuk. A megnyitón mesélt a miskolci megyeháza Szász-termében lévő porcelánképek születéséről. Megismerhetnénk például a Miskolci Egyetem dísztermében látható Tudásfája történetét is?!
– Különösebb sztorit most nem tudok előadni. Hosszú lenne, ha a kompozíció születésének minden mozzanatát felidézném. Ráadásul egy-egy nagyobb muráliához tanulmányok sorozata készül. Hihetetlen gyorsan dolgozik, és mindig éjszaka fest…
– Fest?! Jelen időben?
– Igen, én most is úgy érzem: itt van mellettem. Ha szóba kerül valamelyik képe, látom, ahogy dolgozik, és közben mesél, mesél. Nem szeretett egyedül lenni, és én szívesen éjszakáztam vele, néztem, ahogy dolgozik, és hallgattam a történeteit. A Gazdit nem lehetett megunni. Társaságban időnként látom, hogy elkomorul a feleségek arca, ha férjük mesélni kezd, mert ők már ezerszer hallották azt a történetet. Szász Endre remekül anekdotázott. Közel két évtizedig éltünk együtt, de – esküszöm – kétszer nem mesélte ugyanazt. Most lenne jó, ha úgy tudnék fogalmazni, mint ő, ha pontosan fel tudnám idézni azokat a gondolatokat, melyeket a művei kapcsán mondott.
– Jól érzem, bánja már, hogy nem jegyezte fel minden szavát?!
– Utólag könnyű okosnak lenni! Az önéletrajzi kötetemben is megfogalmaztam néhány kérdést, kétséget: mit kellett volna másképpen csinálni?! Változtatni már nem tudunk a megtörtént dolgokon, de azért érdemes elgondolkodnunk a sorson.
– Az Életem című regénye még azzal fejeződik be, hogy nem tudja, mi lesz a Szász-hagyaték sorsa. Ez a probléma megoldódott. Készül a könyv újabb fejezete?!
– Nem az én könyvem az érdekes, hanem hogy végre megszületett ez az állandó kiállítás. Indoklásként hadd idézzek egy hat évvel ezelőtti történetet. Miután Szász Endre meghalt, és Kaposváron megvolt a temetés, egykori lakhelyünkön, Los Angelesben is rendeztünk tiszteletére egy búcsúztatót, mivel nagyon sok barátja, tisztelője van Amerikában, akik szerettek volna elköszönni tőle. Ezen a szertartáson mondta a pap: „ami az égnek nyereség, az a földnek veszteség”. Erről is szól ez a kiállítás. Szász Endre hatalmas örökséggel ajándékozott meg bennünket…
-pg-