Kerekes világ

Nagy Bendegúz civilben rehabilitációs mérnök, a hobbija az utazás mellett a fotózás.

A fiatalember még középiskolás volt, amikor 1990-ben az erdélyi Déváról átköltözött családjával egy Baja melletti faluba. Azt mondja, a jobb élet reménye hozta
őket ide, meg az, hogy testvéreivel magyarul tanulhassanak. A három fiúból végül csak ő, a legkisebb lett diplomás. Szülőföldje ébresztette fel benne a hegyek,
a sziklamászás szeretetét, ami sajnos a veszte is lett. Egyetemista korában, kötélmászás közben súlyos balesetet szenvedett, és kerekesszékbe kényszerült. A
kétéves orvosi rehabilitációt követően a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnökként végzett, majd Svédországban és itthon is rehabilitációs mérnöki diplomát szerzett.

„Magyarországon nagyon nehezen megy a rehabilitáció. Nyugat-Európában a hozzám hasonló sérülteket 2-3 hét után „visszaküldik” az életbe. Persze úgy, hogy
választhatnak a nyugdíjazás és munkájuk folytatása között. A döntő többség természetesen dolgozni akar, és ehhez minden feltétel adott is. Nálunk erre gyakorlatilag nincs lehetőség” – utal a rokkantak egyik legnagyobb problémájára Nagy Bendegúz, aki viszont a nehézségek ellenére sem adta meg magát a sorsának, inkább alakítani akarja azt. Szabadúszó építészként dolgozik és igyekszik teljes értékű életet élni. „Építészként jobban átérzem a rokkantak helyzetét, a problémákat, de ami a szakmai munkát illeti, az állapotom azt sem pozitív, sem negatív irányba nem befolyásolja. Hátrányos megkülönböztetés csak egyszer ért, amikor két éve afganisztáni munkára jelentkeztem egy nemzetközi céghez. Azzal utasítottak el, hogy nem tudják a biztonságomat garantálni” -meséli az építész, aki Miskolcon, a Szinva utcában található modern, albérlők házában, akadálymentesített lakásban él. „Többnyire akadálymentesítéssel foglalkozom. Optimista vagyok, de nagyon lassan halad Magyarországon ez a folyamat. Igaz tíz éve még azt sem tudták, mi az az akadálymentesítés… Miskolcon is voltak megbízatásaim, például a Martin János Szakközépiskolában és az okmányirodában. Megkerestek a jégcsarnokkal kapcsolatban is. Összességében ebben a városban se jobb a helyzet, mint az ország más részén, de legalább jó a város hozzáállása a problémához. ”Ami a mindennapjait illeti, azt mondja, kerekesszékkel nálunk lehetetlen az átlagemberek életét élni. Legtöbb problémával a művelődési és sport intézményekben találkozik, de vásárolni, ügyeket intézni sem egyszerű. Tapasztalatból mondja, hogy a hasonló fejlettségű Csehországban, a lengyeleknél, a balti államokban sokkal jobb a helyzet. Ott jobban odafigyelnek a fogyatékkal élőkre.

Székkel a föld körül

„A gazdaságilag fejlett nyugati világban természetes az akadálymentesség, természetes a sérült ember látványa az utcán és az életben. Közel-Keleten, Iránban, Afganisztánban, Kurdisztánban nincs akadálymentesség, de van mindenkire, gyermekekre, idősekre, épekre és sérültekre kiterjedő szeretet és gondoskodás. Ezekben az országokban nem hagyják cserben az embert, azért mert kerekesszékben ül. Közép- és Dél-Amerikában vegyes a helyzet, sok helyen az indiánok bántottak, mert babonából félnek tőlünk. A művelt katolikus emberek mindenhol szerettek, értékelték, hogy vettem a fáradságot és oda utaztam a világ végére, hogy törtem a spanyolt. Nem hagytak meghalni az esőerdőkben, a dzsungelben és a vulkánokon sem Panamában, sem Kolumbiában, sem Bolíviában. Latin- Amerikában még létezik tömegesen jelentkező ős-keresztényi katolikus életszemlélet és felfogás, mindazokkal a jó dolgokkal, amivel ez jár. De ezek közül is csak ott tapasztaltam „a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” tanítás megtestesülését. Szeresd a másik embert érdek nélkül, csak azért mert érdekesnek találod. Sokat kaptam és tanultam az ottani emberektől, Mexikótól le Chiléig. Többen eljöttek és meglátogattak Magyarországon, mert érdekli őket az életem, hogy honnan jöttem, ki vagyok. Ott a kerekesszék, mankó, műláb, üvegszem, félkar nem számít.”