Vörösmarty Mihály (1800-1855)

A második himnuszunknak is nevezett költeményt 1836-ban írta, amelyre Egressy Béni írt zenét 1843-ban, miután Bartay András a Nemzeti Színház igazgatója erre pályadíjat tűzött ki. Ősbemutatóját ebben az évben, május 10.-én tartották meg, majd sokáig vitáztak azon, hogy Kölcsey Himnusza, vagy Vörösmarty Szózata legyen nemzeti himnuszunk…
Vörösmarty Mihály a székesfehérvári cisztercieknél és a pesti piaristáknál tanult. 1817-től a pesti egyetem hallgatója, 1824-ben ügyvédi vizsgát tett. Családja nehéz anyagi helyzete miatt 1818-tól Perczel Sándor három fiát (köztük Perczel Móricot) nevelte, közben reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Már fehérvári diák korában verselt. 1823-tól honfoglalási eposzán, a Zalán futásán dolgozott, ami 1825-ben jelent meg. Az Aurora munkatársa, Kisfaludy Károly körének tagja. Nevelői állásának megszűnte után válságos anyagi helyzetbe került, de a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjeként megélhetést talált. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává választották. Mint bíráló és nyelvész tevékenykedett a Magyar Tudós Társaságban és a Kisfaludy Társaságban (helyesírási szabályzat, szótár, nyelvtan). 1837–1843 között az Athenaeum szerkesztője volt Bajzával és Toldyval. Szerepet vállalt a politikai küzdelmekben is, kapcsolatban állt Széchenyivel, Kossuthtal, Wesselényivel. 1840-ben négy kötetben adta ki Újabb munkáit. Megismerkedett a 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurával, 1843-ban feleségül vette. 1842-től a Nemzeti Kör elnöke, ebben a minőségében az akkor még kezdő Petőfit támogatta. 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke. 1848. március 15.-ét Szabad sajtó című versével üdvözölte; az első népképviseleti országgyűlés tagja lett. A szabadságharcot költeménnyel (Harci dal) és cikkekkel szolgálta. A kormányt elkísérte Debrecenbe, Szegedre és Aradra, a detronizáció után a kegyelmi szék bírája. Világos után bujdokolt, majd jelentkezett a hatóságnál - egy jóindulatú hivatalnoknak köszönhetően fölmentették. 1850-től földbérlőként élt vidéken családjával, anyagi gondok közöt, betegeskedve, lelkileg összetörve. 1855 őszén elhunyt, temetése országos gyászünnep és tiltakozás volt - az önkényuralom ellen.

Főbb munkái

A Zalán futását követő kisebb eposzaiban egyrészt a nemzeti múltat elevenítette fel Vörösmarty (Cserhalom, 1825; Eger, 1827); másrészt tündérvilágban játszódó történeteket adott elő (Tündérvölgy, 1825; A Délsziget, 1826). Lírája a 20-as években jelentős alkotásokkal bővült (Utóhang Cserhalomhoz; Börzsönyben; A magyar költő); új színt hoztak népdalai (A gyászkendő, Haj, száj, szem) és balladái (Szilágyi és Hajmási; A búvár Kund; Toldi). Tündérezés, mese, filozófia, népiesség, képekben gazdag nyelv, sokszínű verselés egyesül Csongor és Tünde című drámai költeményében (1830), amely a magyar irodalom legnagyobb remekei közé tartozik a mai napig. Az 1830-as, 1840-es években Vörösmarty Mihály költészetében a líra és a dráma uralkodott. Epigrammái történelmi emlékeket idéznek fel (Mohács; Zrínyi a költő; A nándori toronyőr), és hirdetik a „haza s emberiség” egységét (Pázmán). A reformkor törekvéseit támogatta a letiport lengyelekkel együtt érző (A hontalan; Az élő szobor) és az előkelő nők magyartalanságát ostorozó verseivel (A magyartalan hölgyhöz; Az úri hölgyhöz), valamint szatíráival (Az unalomhoz; Mit csinálunk?; A sors és a magyar ember; Országháza).
Hazafias lírájából kiemelkedik a Szózat (1836) a haza iránti rendületlen hűségre való buzdításával, a nemzeti történelem dicsőséges és tragikus mozzanatainak felidézésével, a jobb jövő kiérdemelt eljövetelének hirdetésével, de egyúttal a nemzeti tragédia lehetőségének felvillantásával is. A Liszt Ferenchez írt óda (1840) romantikus képekkel hirdeti a reformkori reményeket. A Honszeretet (1843) és a Jóslat (1847) int is: a nemzeti egységet az elnyomott nép felszabadításával kell megvalósítani. Az egyetemes emberi sors történetfilozófiai megközelítése érvényesül A Guttenberg albumba írt epigrammában (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844) és Az emberek (1846) című költeményeiben. A Gondolatok a könyvtárban a haladás kérdését veti fel: a vívódó költő pesszimista végkövetkeztetésre jut, mégis vállalja a küzdést: Az emberek keserű áttekintés a jelképekbe tömörített történelemről.
Szerelmi líráját előbb homályos élmények (Idához, Késő vágy, Éj és csillag), 1842-től a Csajághy Laura iránti szerelem ihlették (A szomjú; Laurához). A Laura-versekből kiemelkedik a romantikus képalkotással és ellentételezéssel felépített Ábránd és A merengőhöz, amely élettapasztalatokból fakadó bölcsességet sugalmaz.
Kitűnő Shakespeare-fordításokat készített (Julius Caesar, 1839; Lear király, 1854).
Utolsó éveinek kevés lírai alkotása közül kiemelkedik az Előszó (1850) és A vén cigány (1854).

 „Szózat

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”

- SfL -