„Miskolc nekem olyan, mintha kicsit hazamennék”

Mi más is lehetne a műsor címe, mint hogy ,,Úgy szeretném meghálálni...

– Hagyományosan hogyan szokta köszönteni édesanyját?
– Lehetőség szerint úgy, hogy vele vagyok, nem csak rátelefonálok. Mikor 88 éves volt, én a a televízióban énekeltem egyenes adásban, ennek már 6 éve, tudtam, hogy ott van a ,,túloldalon”, nézi a tévét, úgyhogy végig mosolyogtam, neki énekeltem. Hozzá kötődik a dal, de azért azzal ki kell egészítenem, hogy a szöveg írója, Szenes Iván is nagyon családcentrikus, az édesanyját szerető és tisztelő ember volt, aki nagyon örült, hogy én is ilyen ,,anyás” vagyok, azért sikeredett ez ennyire szépre. Mostmár sokan éneklik ezt, ami semmit nem von le az értékéből, sőt, így természetes, hogy sok énekes tovább akarja adni az anyukájának. Érdekesség, hogy ez a Magyar Televízió történetében az egyik leggyakarabban játszott dal.

– Az biztos, hogy kívánságműsor nincs nélküle... Gondolta volna annak idején, hogy ilyen nagy, örökzöld sláger lesz egyszer?
– Nem, dehogyis. Én csak arra emlékszem, hogy mikor először elénekeltem volna a Magyar Rádióban, annyira sírva fakadtam, hogy mondtam, inkább visszajövök két hét múlva. Nem sikerült elénekelni a meghatottságtól..., két hetet vártam, mire úgy megnyugodtam lelkileg, hogy sikerült elénekelni... Milyen édes az édesanyám: amikor ezt már nagyon sokat énekeltem, kérte, írjanak egy másik dalt is nekem, ezt sokat hallottam. Mondtam, hogy én viszont nem tudom megunni... A miskolci koncert repertoárját is úgy állítjuk majd össze, hogy e szép ünnepnek megfelelő hangulatú legyen.

– Nem egyszer, nem kétszer járt Miskolcon, sok koncertet adott itt. Vannak esetleg kiemelkedő emlékei a városról?
– Csak kiemelkedő emlékeim vannak. Régebben gyakrabban jártam ott, felléptem a sportcsarnoktól a Diósgyőri várig sokfelé. Koncz Tibor, aki kísér engem a Ki mit tud? (1965) óta, a Nehézipari Műszaki Egyetemen végzett még 1963-ban, de Koós Jani kollégám szintén miskolci kötődésű. Tavaly Görömbölyön szerepeltem, nagyon kellemes, jó hangulatú előadás volt, bár kicsit hűvöskés időben... De szerencsére a jó közönséggel jól belemelegedtünk... Nem szépítem a helyzetet, ha azt mondom: Miskolc nekem egészen egyszerűen olyan, mintha egy kicsit hazamennék, szoktam mondani ottani ismerőseimnek, hogy szomszédok vagyunk.

– Kedves volt, mikor nemrég egy fiatal zenekarral felújítottak a régebbi rock and roll számokat. Lett ennek valami folytatása?
– Nem közvetlenül ennek, de a Csík zenekarral teljesen új feldolgozásban eljátszottuk a Rock and rollert. Éneklik egyébként ezeket sokan, a Legenda című műsorban láttam mai feldolgozásokat. Nagyon másképp nem tudják énekelni, mert én is végigtáncoltam -ugráltam annó, most is tudnám, csak már nem merem.

– Táncolnak viszont sokan mások, például az ön dalaira breakelnek a koreaiak. Ehhez mit szól?
– Koreaiakról még nem tudok, de arról igen, hogy Manhattan aluljáróiban az én dalaimra táncolnak. A Szólj rám, ha hangosan énekelek vagy az Add már, Uram az esőt..., amit még a Christina Aguilera is feltüntetett a lemezén, hogy használja forrásanyagként. Vagy említhetném a Festő és a fecskét, ennek is az eredeti zenéjét használják a rapesek. A TV2-n készítettek egy interjút velem nemrég, és bejátszották a manhattani táncosokat, legnagyobb örömömre. Ha másképp nem is lettünk világsztárok, de így igen, hogy a külföldiek használják a dalaimat.

– Mostanában A Dal zsűrijében is láthatták a tévénézők. Talán nem nagyon áll közel Önhöz ez a kritizáló feladat...
– Egyáltalán nem, de egy kedves kolléga rábeszélt. Én nem vagyok egy kritikus alkat, legszívesebben legalább tíz dalt továbbvittem volna, ám dönteni kellett. A kollégák remekül énekeltek, csak talán nem mindenki felelt volna meg bizonyos szempontból az eurovíziós fesztiválra. Az volt a szempont, hogy Magyarországot kell képviselni... Lényeg, hogy nem nekem való a zsűrizés. Három hónapig nem aludtam, annyira gyötrődtem, hogy kit válasszak, mi legyen.

– Közben biztosan eszébe jutott saját Ki mit tud?-os indulása...
– Nem, ezt nem lehet azzal összehasonlítani. Mikor ott voltam, nem is gondoltam arra, hogy itt zsűriznek, csak igyekeztem jól énekelni. De tudom, milyen nehéz a zsűri feladata, s nem is vállalnék hasonlót többet. Én magam igyekeztem mindenkinek az erényeit kiemelni, pozitívan elbírálni – bár nem is volt olyan fi atal kolléga, akit kritizálni kellett volna. Mindenki remekül megoldotta a feladatát. Az kiemelendő tény a versenyzők számára, hogy egy dolog a verseny, aminek része a válogatás, a másik viszont az, hogy alkalmanként 1–2 millió ember nézte őket, ami óriási lehetőség, hihetetlenül nagy kényeztetés a sors részeről...

– Végül szeretettel gratulálunk a Kossuth-díjához. Ez nagy elismerés, hogyan élte meg?
– Tényleg nagy dolog, amire elsősorban a családom és a kollégáim miatt büszke is vagyok. Nagyon jó érzés, hogy nem csak a családtagok gratuláltak, hanem vadidegen emberek állítanak le az utcán, megpuszilgatnak, és a kollégák közül is nagyon sokan velem örülnek. Ez azt jelenti, hogy az ő nevükben is kaptam a díjat, s ez által hivatalosan is elismerték a szakmánkat, azt, amit csinálok, csinálunk – hiszen egy kicsit a régebbi kollégáimat is képviseltem. Nem dicsekedni akarok, hanem megosztani másokkal az örömömet.

DK